Egy pocsolyákkal fedett végtelen úttesten rohanok valami felé. Beterít az esőszőnyeg. Ja és meztelen vagyok. Csodálkozva veszem észre, hogy egyetlenegy szőrszál sem fedi testemet. Elfut a pillanatnyi sajnálkozás a testemet elfedő szőrréteg miatt, már egészen megszoktam. De a nagy rohanásban, nincs időm ilyesmin gondolkozni, szanaszét fröccsennek a tócsák botladozó lábam nyomán.

Elégedett vagy? Így tervezted, vagy inkább csak beletörődtél? Sodródtál, vagy legalább döntöttél néha? Így, vagy úgy! Érzed! Néha talán tényleg érzed, hogy bábuk vagyunk. Állítólag minden meg van írva a tenyerünkben. Vonalak, apró kis vágások a húsban futva, valamilyen meghatározott menetben. És ez a menet, eme kis húsvájatok szövevénye lenne az életünk? Megannyi év belesűrítve, ebbe a térképbe. A mi térképünk lenne? Útmutató ahhoz, amin úgysem tudsz változtatni?

Tükörképem hiába oly sokszor látott már engem, mégsem tudom eldönteni, melyikünk unja, vagy ismeri jobban a másikat. Mondhatnám, hogy könnyű neki, hiszen minden mozdulatomat készen kapja, s neki csak utánoznia kell mindent, az önállóság és a kreativitás leghalványabb írmagja nélkül. Mondhatnánk, pofátlanul egyszerű élete van, és ami még jobb, hogy nem is kell folyamatosan jelen lennie a világban, mármint az én képemben.Persze egy nőnél egy picit több dolga van egy ilyen tükörképnek, de kár lenne sajnálni emiatt, hiszen ugyanolyan fokban hiú, mint az eredetije.

Hirtelen, valami megmagyarázhatatlan előtörténés után, amiről nem tudnék semmit sem mesélni, mert kiesett teljesen, azon kapom magam, hogy gondolkodom. De mit tehettem vajon előtte, mielőtt gondolkodni kezdtem, hiszen erős alapokkal rendelkezem, valahonnan hozott tudásismerettel, és szerzett tapasztalatokkal, tehát kellett, hogy legyen valami eszmélésem előtt is.