A 35 évvel ezelőtt alapított Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum első alkalommal mutat be kizárólag női alkotók műveiből álló válogatást a gyűjteményéből.

A kétrészes kiállítás első fejezetében elsősorban a női szerepekkel, illetve nők művészeti (ön) reprezentációjával foglalkozunk, míg a második részben bemutatjuk a nők által választott műfajokat, témákat, illetve a nők művészeti teljesítményét és eredményeit az elmúlt fél évszázadban, a múzeumban őrzött műveiken keresztül.

A Női kvóta 01 fogadófalán férfiak által készített nőábrázolások voltak láthatók, ennek ellenpontjaként most a nők szemével láthatjuk a férfiakat, akik – Mars és Vénusz antik allegóriájának megfelelően – a háborúról énekelve, katonaruhában, harckocsiban, égő házak kulisszái között jelennek meg a képeken. A férfias versengésnek és az öldöklésnek a klasszikus mitológiában Vénusz szerelme vet véget: a béke diadalmaskodik a háború felett, a szerelem a gyűlölet felett. Az otthon, a gyermek, a család, valamint a gondoskodás, táplálás és gyógyítás a női alkotók olyan fontos és kiemelt témája és motívuma, mely elválaszthatatlan élettapasztalataiktól és társadalmi szerepüktől – az ezt megjelenítő művekből látható egy bő válogatás a következő teremben.

A „nőies” témák, formák és technikák, a feminista művészeti gyakorlatok lassan vívták ki méltó helyüket a képzőművészet fősodrának művészeti kísérletei és irányzatai között. A háború utáni nemzedék, illetve a hatvanas-hetvenes évek alkotói – mint Molnár Vera, Reigl Judit vagy Maurer Dóra – a férfiak mezőnyében, velük versengve hozták létre életművüket, míg Keserü Ilona az Iparterv egyetlen női tagjaként már olyan forma- és színvilággal lépett fel, mely félreérthetetlenül az „asszonyi létben” gyökerezett.

A női alkotók között feltűnően sok a „különutas” művész, aki az aktuális irányzatoktól függetlenül, a maga útját járva, saját eszközkészletére és formavilágára rátalálva hozta létre életművét. A nyolcvanas évek újfestészetében – így múzeumunk gyűjteményében is – alig találunk női alkotókat. El Kazovszkij művészete – mely szorosan kötődik a művész transzneműségéhez – magánmitológiájával és teatralitásában kötődik a kor tendenciáihoz.

A testhez, a biologikumhoz, vagy éppen a férfi/női szerepekhez kötődő anyagok és formák jellemzik a textilművészetből induló Lovas Ilona, a szobrász Berhidi Mária, vagy a következő generációhoz tartozó Chilf Mária és Imre Mariann művészetét. A neokonceptuális gondolkodás érhető tetten El-Hassan Róza, Deli Ágnes vagy Sass Valéria szobrászati kísérleteiben, míg ezzel egyidőben a (tábla)kép és a festészet megújításával, továbbfejlesztésével kísérleteznek az olyan művészek, mint Csutak Magda vagy Köves Éva.

A kortárs művészet kétezres években felerősödő társadalmi-politikai érzékenységét reprezentálják Kateřina Šedá vagy Németh Ilona projektjei, melyek egy-egy közösség életét, élettörténetét mutatják be, vizsgálva mindazokat a helyzeteket és körülményeket, melyek a férfi-női szerepeket is meghatározzák. Végül bemutatunk néhányat a 2020-as évek női alkotói közül is, akik különleges technikájukkal, markáns szín- és formakísérletekkel újítják meg napjaink művészetét (Keresztes Zsófia, Tranker Kata stb.).