Anna Peter Breton művészete lírai módon kutatja az érzelmi és szellemi lét dimenzióit. Az emlékezet, az identitás és a mulandóság témáinak összefonódásával igyekszik formát adni ezen megéléseknek. Nomád ősi gyökereiből és mélyen spirituális érzékenységéből merítve festményei csendes párbeszédet alkotnak az én és a környezet között, amelyben a mulandóság a szépség forrásaként jelenik meg, a természet pedig a meditáció, az átalakulás és a remény terepévé válik.

Vizuális nyelvének középpontjában a felhők állnak, amelyek az ént képviselik, és különböző érzelmi állapotokat, valamint az identitás változó természetét tükrözik. A felhők az emberi tapasztalás körforgását idézik, magukba foglalva a növekedés, a veszteség és a megújulás élményét. Finom mozgásukkal vásznain az identitás sebezhetőségét és rezilienciáját szemlélteti.

A Kirgizisztánban töltött időszak – ahol a sámáni hagyományok és a szakrális tájak formálták világnézetét,– Anna számára új perspektívát adott. Műveiben az égbolt most Velence mennyei templomai és Korzika napfényes tájai között lebeg, hogy aztán a nézővel együtt érkezzen meg a mostba, a “bárhol és bármikor” terébe: egei időszerű vászonná válnak, ahol a lágy árnyalatok és a színfátylak elmossák a földi és az isteni világok közötti határokat.

Ahelyett, hogy a mulandóságot veszteségként ábrázolná, Peter Breton teremtő erőként tekint rá – felkérésnek az átalakulás elfogadására. Ez a „valamivé válás” fogalma összhangban áll a női energia kettősségének vizsgálatával: a művekben megmutatkozik az alkotás és a feloldódás, az erő és érzékenység dinamikus játéka és kölcsönhatása. A nyugalom és a vihar ellentétein át Peter Breton teret ad a női tapasztalat intuitív és belső fejlődésének.

Anna természet iránti tisztelete finoman hívja fel a figyelmet a kortárs környezetvédelmi problémák nagyságára. Az árnyalt égbolt-átmenetek és az ephemér természeti formák ábrázolásával rávilágít a jelenlét és eltűnés közötti törékeny egyensúlyra – emlékeztetve minket arra, hogy a szépségben való gyönyörködés felelősséggel jár annak megőrzéséért.

Folytatva azon művészeti hagyományokat, melyekben a természet az egyén önvizsgálatának tárgyává válik, Anna Peter Breton az atmoszférát nemcsak mint témát, hanem mint önvizsgálat és kritikai reflexió helyét közelíti meg. Festményeiben az égi táj élő entitássá válik: tele emlékezettel, változással és a „valamivé válás” lehetőségével. Arra ösztönöz minket, hogy elfogadjuk a bennünk és körülöttünk jelen lévő erőket. - Boronyák Vivien, kurátor