A Mission Impossible című filmre mindenki emlékszik; igen az az, ahol Tom Cruise egy kábelen lógva „hekkeli” meg az ellenség számítógépes rendszerét, és rajta, a főhősön kívül senki sem marad életben.

Ferenczy Zsolt lehetségessé teszi a végzetes küldetést, nála a titkos ügynök a hajsza után eszményi tájban ébred, ahol az „atomgombák” is rózsaszínben tündökölnek, a műanyag katonák vidáman nyomulnak tovább a harcmezőn – itt szigorúan csak a játékosság és az irónia az, ami véresen komoly. Műveinek képi alapjai gondosan kitalált, apró makett világok, amelyek gyermekkori játékok, vagy azokra hasonlító saját maga készítette tárgyak meghökkentő asszociációkat követő installációi. A végeredmény műtárgyak, olajfestmények (olykor videók) sora, amelyek egy mesésen színes, képzeletbeli táji háttérben ábrázolják a művész térberendezéseit. Az installációkba gyakran keveredik talált tárgy, mint most a rendszerváltozás előtti Magyar Néphadsereg katonai gyakorlótérképei, amelyek szerint a „gyakorlatnak” nevezett stratégiai játékot álnevekkel űzték, mint az igazi háborúban.

Az idősíkok és terek egymásra vetítődnek, a valóság átértelmeződik, úgy kerül be a kiállítótérbe, például egy hadászati eszköz, egy letűnt politikai rendszer mementója, mint a művészeti probléma tárgya. A valóságos tér, a köztér, a saját élettér és a virtuális tér összekapcsolása erőteljesen foglalkoztatja a művészt, ami az avantgárd térberendezéseknek a környezetet leképező fogalmán túlmutatva egy jövőbe mutató ironikus-szürreális dimenzióba vezetnek

Noha a múlthoz és a művészettörténeti hagyományhoz látszólag semmi köze sincs Ferenczy műveinek, mégis találunk nagyon hasonló „boldogság sztereotípiákban” (Ferenczy korábbi sorozatának címe) gondolkodó magyar múlt század eleji művészt, Anna Margitot, Bálint Endrét, Román Györgyöt, akik abszurdan szürreális vízióikban a játékosságot és a pozitív kicsengést tartották a legfontosabbnak, lett légyen az ő „jelenidejük” akkor bármennyire komiszan katasztrofális… - Muladi Brigitta