Röviden: nekem nagyon tetszett az előadás, úgy érzem, nagy siker lesz.

A Copilottal (MI) majdnem összevesztem, be akarta nekem mesélni, hogy a világ egyik legkiválóbb náci Németország szakértőjének tartott Sir Ian Kershaw a darab szerzője. Sarkamra álltam, és kiderítettem, hogy Ian Kershaw egy kortárs angol drámaíró. Ezt a darabot kifejezetten a feleségének, Julie Hesmondhalgh színésznőnek írta, 2018-ban volt az ősbemutató, amelyet angliai turnék követtek.

A darabban keverednek a reális és a szürreális helyzetek: a londoni Preston Road utca házai, emberei, a Facebook-on keresztül tartott társas kapcsolatok a valóság letükröződései. Értjük, ebben élünk, illetve itt élnek a darab „elmesélt szereplő” – hiszen ez egy egyszereplős darab, itt nekünk valaki elmeséli a történéseket. Minden érthető: a szereplőkről nem képet látunk, hanem egy pár lábbelit. Egy pár kényelmes papucsot, egy divatjamúlt vagy éppen divatos cipőt. Hogy hol van az a bizonyos cipő? A viselőjéről kialakított véleményt mutatja: szemétkosár vagy polc. Ez is érthető.

És egyszer csak megáll az idő hajnaltájt, s az utca átellenes oldalán lakó egyformán magányos férfi és nő nemsokára - némi bonyodalmak és némi segítség után – egymásra talál.

Az őket összehozó idős házaspár, hogy úgy mondjam, nem az az átlag, szürke emberpár: a feleség a kémia órán desztillált whiskyével, a férj művészi, irodalmi hajlamával elég színes egyéniségeket sejtet. 

1977-ben 2 darab Voyager űrszondát indított el a NASA, és most több mint 25 milliárd kilométerre vannak a Földtől. A fedélzetükön 1-1 aranyozott rézlemez viszi a földi emberek üzenetét – azaz reménykedünk, hogy valakihez, valakikhez eljut az üzenetünk. Mi az esélye ennek? Ha az ember az utca túloldalán lakó másik emberrel sem tudja felvenni a kapcsolatot, nem tudja megszólítani, pedig egy nyelven beszél, egy kultúrában él a másikkal – akkor ott a csillagközi térben van esélye? De ne bonyolódjunk ebbe bele, mert szerencsére, az utca két szemközti házában lakó férfit és nőt az a bizonyos házaspár összehozza, de nem árulom el, hogy hogyan. Legyen annyi elég, hogy a fiatal férfi megérti, hogy miért volt az a szinte állandó zaj a szomszédban, a fiatal lány meg megérti, hogy a kapott dobozban levő papírlapok mit tartalmaznak.

Szinetár Dóra kinyúlt kardigánjában, jellegtelen nadrágjában szürke, kis jelentéktelen nő a színpadon. Kisember, átlagember.  Aztán jönnek a vetített képek a Voyager-el kapcsolatban, jönnek a filmrészletek – és a szürke hétköznapisággal szemben megjelenik valami nem átlagos, valami nem mindennapi.

Szinetár Dóra mesél – és gyakran belebújik a szereplői bőrébe, illetve azok hangján mondja a történetet, és az fantasztikus: például a szakító barátnő szövege egy McDonald (azt hiszem) üzletben.

Azt olvasom, hogy a brit előadás egy szinte üres színpadon játszódott, míg a magyar előadás a vetített képekkel és filmrészletekkel látványos, dinamikus előadás lett – így van. Persze, a látvány sokat számít, de végsősoron a színész tölti meg a darabot – Szinetár Dóra sokszínű hangjával a mesélés zamatát adja a színházlátogatónak.

Röviden: nekem nagyon tetszett az előadás, úgy érzem, nagy siker lesz.

Budapesti Centrál Színház A világtörténelem legjobb színdarabja

Rendezte: Ujj Mészáros Károly

Játssza: Szinetár Dóra