Körülbelül két éve találkoztam vele először. Az egyik forgalmas körúton sétáltam útban hazafelé, a tömeggel sodródva céltalanul. Nagyban benne gázoltunk mindannyian az Őszben, kicsit dideregve, csupán ennyi közös volt akkor bennünk, bennem és a hullámzó tömegben. Mindannyian ugyanabban az időben mozogtunk, saját világunkban elmerülve.

Magányos emberek és párok is voltak előttem, mögöttem, mellettem, szanaszét a városban, de senki nem beszélt. Csak a város monoton moraja hangzott füleinkben.
Mindenkit megérintett az Ősz hangulata, mindenkit a maga szintjén, van akit, gondolati síkon mozgatott meg, de legtöbben inkább csupán morcosan húzták össze kabátjukat magukon, magukban morgolódva egy-egy jegesebb fuvallat mellékhatásaként. A város élt és lélegzett, de a nyári lendület már hiányzott belőle. De a mélyben ott bujkált a tavasz ígérete, a nyár biztos reménye. Nem álltam meg, hagytam magam ringatni a széllel és a tömeggel. Fáradtan kellemes és lehangoló volt.
Nem vártam semmit akkor éppen, fel voltam készülve a történések lapos mivoltára. De nem voltam felkészülve őrá. Valahol a tömegben baktatott felém éppen, amikor még a létezéséről sem tudtam. Lassan, de biztosan haladt felém, és én csak most tudtam meg, mennyire nem voltam én erre a találkozásra felkészülve. De megtörtént és bármennyire is szeretném, hogy máshogy alakuljon, az őszi szél megállíthatatlanul felém sodorta. Lehet, hogy ő már tudta, de nem engedte a sorsa, hogy kikerüljön.
Amikor a pillanatnak meg kellet születnie, épp akkor láttam meg. Persze ez a pillanat lehetett volna oly sok másik is, akár a végtelen variációk megannyi változata, mindegyiket egy másik döntés, mozzanat, történés előzött volna meg, és azok rétegzetten épültek volna egymásra, és így tovább visszafelé bármerre a lehetőségek tengerén evezve jobbra-ballra felrepülve vagy süllyedve, előre-hátra, ide-oda. De az én életem pont itt tartott akkor. Minden, ami eddig velem történt, most éppen ide vezetett. Mégis megvolt bármikor a jogom hozzá, hogy megforduljak, szökdeljek, helybenfussak, bármit tegyek. De nem éltem a szabad döntési jogommal ennyire, bár azt a döntést is én hoztam öntudatlanul, hogy észrevegyem, és a bennem kavargó hangulatok miatt felkeltse érdeklődésemet.
Valahogy már elsőre kilógott a tömegből. Ne értsetek félre nem volt rikító ruhában, és nem tett semmiféle feltűnőt. Csak elevenek voltak a szemei és láthatóan nem a tömeg ritmusában mozgott. Nem volt benne az a fáradtság, ami igazgatta a többi ember lépteit.
Aztán hirtelen, amikor csak pár lépésre voltam tőle, megállt és rámmosolygott. Nem engedte, hogy levegyem róla a tekintetem. Ez a gyengéd erőszak volt az oka, hogy én is megálltam és felvettem a szemkontaktust vele. Ekkor körülbelül már csak kevesebb, mint egy méter választott el minket egymástól. Mivel mindketten megálltunk a távolság állandósult közöttünk. Az emberek megkerültek minket, imígyen körülöttünk megváltozott a tömeg áramlása, önkéntelenül beleszóltunk az emberfolyam akadálytalan haladásába. De ez nem tartott sokáig, felvették ezt az újalakzatot is, és immáron simulékonyan kerülgettek minket. Talán én is mosollyal válaszoltam neki, erre azonban nem emlékszem túlzottan. Mindenesetre ő kezdett el beszélni.
– Szia! – köszöntött egyszerűen. Nem volt más választásom, hasonlóan köszöntöttem. - Most, hogy az alapvető alapokon túl vagyunk, rátérnék a lényegre. Én egy angyal vagyok, és kb. tíz másodperccel ezelőtt úgy döntöttem, hogy te leszel az, akinek teljesítem három kívánságát. – közölte velem szinte hanyagul, de barátságosan. Annak ellenére, hogy egy őrült nagyvárosban élek, meglepett ez a kívánságos történet. Először arra gondoltam, hogy a vége úgyis az lesz, hogy pénzt fog kérni, és így vezeti be a kéregetést. Már épp készültem megmondani neki, ha lehet, azért udvariasan, hogy ne haragudjon, de nincs apróm, amikor megelőzött.
- Ne érts félre, én nem akarok pénzt tőled, nekem nincs ilyenre szükségem. Hoppá gondoltam magamban, ez a fickó tud valamit, és elkezdett érdekelni a figura. – ő eközben nyugodtan folytatta.
- Látom, hogy felkeltettem az érdeklődésedet, de tudom, hogy még mindig nem hiszel nekem. De tudod mit, attól még, ha kívánsz hármat, még nem történhet semmi rossz. Gondolkozz nyugodtan, és bátran kívánj. Aztán úgyis meglátod, hogy lesz-e belőle valami. Nem veszthetsz semmit. Nekem ez a dolgom és ez okoz örömet. Olyan dolgokban gondolkozz, amikről tudod, hogy boldoggá tehetnek. Utána én rábólintok, és mindenki megy tovább a maga útján tovább. De lehet, hogy te már egy teljesen más úton indulsz tovább, és ha jól kívánsz egy teljesebb, jobb életösvényt kezdesz el a lábaiddal taposni .
Furának fura gondoltam, de végül is igaza van, nincs benne semmi rossz, félre azzal a gyarló gyanakvással. Fogjuk fel úgy, mint egy játékot.
– Na, szóval mik is legyenek azok a híres kívánságok? – bíztatott várakozóan, szinte pajkos ugratással, de ha így utólag belegondolok, már akkor is komolyan vette, és csak az én zavaromon és meglepettségemen akart könnyíteni barátságos mivoltával. Tudta, hogy mekkora a súlya a döntésemnek és nem akart belezavarni sürgetésével. De én nem tudtam. És be kell, hogy valljam nem vettem komolyan az egészet.
Most már tudom, hogy óriásit hibáztam, most már tudom, hogy akár az egész életemet megváltoztathattam volna, megalapozhattam volna egy boldog jövőt magamnak, de én nem ezt tettem. Elszúrtam. Azon tűnődtem, hogy mivel nincsen semmi tétje az egésznek, nem is foglalkozom magammal, inkább mondok három közhelyeset, hogy folytathassam az utamat. Magyarul, minél gyorsabban le akartam rázni. A túlzott gyanakvás ismét diadalmaskodott. Szóval körülbelül egypercnyi csönd után a következőkkel álltam elő.
- Legyen a földön béke, legyenek egyenlők az emberek, és ne legyen több szenvedés a földön. – hát azt nem mondhatnám, hogy elégedett voltam magammal, de legalább túl voltam rajta. A szemében láttam, hogy egy pillanatra sötét fellegek vonulnak el tiszta tekintete előtt, de aztán ígéretéhez híven rábólintott. Kissé kényszeredettnek láttam búcsúzó mosolyát, majd mindketten továbbindultunk.
Aznap még elmeséltem, ezt az esetet egy pár embernek, és jót derültünk rajta, hogy milyen fura emberek járkálnak közöttünk. Egyikőjük kárörvendve jegyezte meg, hogy te aztán jól kiszúrtál ezzel az áljótündérrel, és én egyetértve vigyorogtam vele. De aztán szép lassan, mint megannyi más közjátékot is, ami történik velünk nap, mint nap, ezt is szép lassan elfelejtettem. Éltem tovább az életemet, nem túlzottan szárnyalva, de nem is túl unalmasan, valahol középtájt, kisebb kilengésekkel.
Az egész csak tegnap került újra a felszínre. Ugyanis tegnap újraláttam őt. Először nem ismertem fel. Most éppen nyár vége felé jár az évszakok rugalmas körforgása és ilyenkor tényleg látni egy-két vidám arcot. Az emberek nem csak vánszorognak, fürgén suhannak valamerre a napsugarak kellemes kíséretével, a kötelező árnyjátékokkal díszítve. Élteti őket a napfény jótékony hatása. Épp ezért volt pont ő a feltűnő.
Egy alakra lettem figyelmes, aki éppen csak vonszolta magát. Az életkedv, vagy a lendület teljesen hiányzott mozdulataiból. Egy emberi roncs volt már csak. Hajléktalannak látszott, sütött róla, hogy az élet tönkretette. Az egyébkénti jókedvemre igencsak veszélyesnek látszott. Még inkább lelombozódtam, amikor észrevettem, hogy kiszúrt magának. Na tessék most aztán magyarázkodhatok, és óvatosan mérlegeltem vajon van-e a pénztárcámban egy kis apró, amit odaadhatnék neki. Már egészen közelért, amikor a kezdő mondata valahogy ismerős lett.
- Továbbra sem kell a pénze. - mondta feddőn. És akkor beugrott, hiszen ez az állítólagos angyal lesz. De a hangja már nem volt a régi, nincsen benne magabiztosság, erő, és a pajkosság leghalványabb szikrája is végtelenül távol van tőle. Meglepett a dolog, mivel emlékeztem a fura jelenségre és a lehetetlen szituáció akkori bájára. Feltűnt, hogy már nem is tegez. Rá is kérdeztem.
- Hát magával meg mi történt? Nem így élt az emlékezetemben, nagyon megváltozott.
Hitetlenkedve nézett rám, és kissé ingerülten válaszolt.
– Ezt pont maga mondja nekem, pont maga! Ha tudnék még örülni bárminek is, ha lenne még a humorra bármiféle igényem, most biztos gúnyosan felröhögnék. Maga miatt van az egész. Az egész rémálom.
Erre a dühös vádlásra, csak habogni tudtam.
– De hát miről beszél, én, én nem tettem semmi rosszat. Mivel vádol
semmi, olyanról nem tudok, amivel itt maga vádaskodik.
Erre még jobban elvörösödött és dühösen kapkodta a levegőt.
Még hogy semmiről, sem tehet! És azokat a rohadt kívánságokat ki kérte? Elmondom én, hogy mi egy angyal dolga. Az angyalnak az a dolga, hogy teljesítse a kiválasztott emberek kívánságait, és boldoggá tegye őket. Hogy néhány embernek, aki szerintünk megérdemli, megváltoztassuk az életét, jobbá tegyük azt. És még azt az esélyt is megkapják, hogy saját maguk válasszák ki azokat a dolgokat, amik őket boldoggá teszik. Hiszen mindenkinek vannak álmai, és titkolt vágyai. És mind reménykednek benne, hogy ezek az álmok egyszer megvalósulhatnak. Sokan meg is tesznek érte mindent, hogy mindez megvalósuljon, de valahogy mégsem jön össze. Viszont ténylegesen tudják, hogy mi tenné boldoggá őket, hogy mi az, ami hiányzik az életükből. Tudja, hogy hány embert tettem már így boldoggá, vagy legalább elégedetté? Volt, aki házat kért, volt, aki utazni akart a világ körül, volt, aki igaz szerelmet kért, volt, aki egy ritkaságot a gyűjteményébe, volt aki tehetséget valamihez, és persze volt, aki csak pénzt. És én megadtam nekik, mert hatalmamban volt. Mindig akkor léphetünk tovább, és mi is csupán akkor lehetünk boldogok, ha a kérést már teljesítettük. Ez így működik! És eddig működött is. Miért nem gondolt magára, most boldog lehetne. Látom, hogy ugyanazt az átlagos életet éli, mint eddig, mint mindig. Pedig szárnyalhatott volna! De nem. Az eddigi emberek, akiknek felajánlottam, legalább eljátszottak a gondolattal és ki határozottan, ki álmodozva, ki pedig szégyenlősen sorolta a kívánságait, pont, mint a gyerekek. Aztán, amikor teljesült, én láttam, az első hitetlenkedést felváltó örömöt az arcukon. És már ezért megérte. Tudja mekkora boldogság látni mások arcán a mosolyt, és tudni hogy volt részed benne? Ez volt a dolgok rendje, és én is, és ők is elégedettek voltak. És erre magát kellett leszólítanom, mert láttam a tekintetében az álmait és a vágyat valami más iránt, láttam a lehetőségeket, amiket magának gyártott, hogy, hogyan képzeli el a saját, önmaga által tervezett jövőjét. Tévedtem! Először és immáron utoljára. Maga, erre jött a világbékével, az egyenlőséggel és a szenvedés megszűnésével. Hú, de nagy szavak, micsoda nagyszerű eszmék! Csak éppen nem működik, az egész világra kiterjesztve, nem léteznek. Először azt gondoltam, na ez aztán a kihívás. És próbálkoztam szüntelenül, de nem ment. Pihentem egyet, majd újra próbálkoztam, de egyre kétségbeesettebb lettem. Nem bírtam a feladat súlyával. De nem hagyhattam abba, amíg be nem fejeztem. Egyre fáradtabb lettem a kilátástalan küzdelemben, egyre jobban nyomasztott az egész lehetetlen küldetés. Egyre boldogtalanabb lettem. Elkezdtem süllyedni. Egyre inkább az lett a meggyőződésem, hogy ez az én személyes poklom, de nem értettem, mivel érdemeltem ezt ki. És már csak ez a kérdés foglalkoztatott, miért ez a büntetés, mit vétkeztem és ki ellen? Nem bírtam másra gondolni, és már a feladatot is hanyagolni kezdtem. Pedig anélkül semmi vagyok, az a létem lényege és alapvető éltető eleme. De elvesztettem. És ezzel együtt mindent. Csak az apátia és az üresség. Mindennap egy kínszenvedés. Lassú menetelés a szenvedésben. Maga az átok. Elkezdtem inni, hogy az alkohol eltompítsa minden fájdalmam. Ha gúnyosan akarnék fogalmazni, a képzeletbeli szárnyaimat is beadtam a zaciba, és az árát elittam. Nem lett semmi jobb, csak tompább és sivárabb. Igazából nem szabadna haragudnom ezért magára, mert egy angyalban semmiféle negatív érzelem nem létezhet. De én már nem vagyok igazi angyal, ember lettem, de néha azt hiszem, hogy már az sem. És tudom mi lesz a vége, talán csak öntudatlanul is meggyorsítom az eddig lehetetlent. A halálomat. Csupán a maradék csipetnyi büszkeségem nem engedi, hogy magának essem. Változtatni úgysem tudna semmin sem, hiába könyörögnék a lába elé borulva. Hiába, ez már bevégeztetett. De kívánom, hogy elevenen éljen magában a tudat, hogy mit tett, igaz tegyük hozzá akaratán kívül. Csupán nem vett komolyan egy angyalt. És ezzel a mennyekből a pokolra küldte.
Dermedten, megmeredve álltam, tehetetlenül, hiszen erre nem lehet mit válaszolni. Szánalmas lenne, egy sajnálom. Ezek után köszönés nélkül továbbhúzta magát az aszfalton lassan araszolva a végzete felé. Én csak álltam és álltam. Már nem számított semmi. Üvölteni akartam, de még ehhez is gyáva voltam. Tönkretettem egy angyalt! Nem tudom kit sajnáltam, gyűlöltem jobban, magamat vagy őt.