Pigniczky Réka rendezésében, a Nemzeti Filmintézet (NFI) támogatásával és az 56films gyártásában egész estés dokumentumfilm készült a legendás Kaláka együttesről - megalakulásuk 55. évében. A filmet az 56 Films gyártotta és forgalmazza.
Alexander Hacke és Danielle de Picciotto Ship of Fools című előadása után három héttel újabb "kísérleti" zenés színházi produkciónak ad helyet az A38 Hajó. Ezúttal a hetvenes évek amerikai újhullámának (a Devo és a Talking Heads mellett) vitathatatlanul legfontosabb zenekara, a Pere Ubu, és annak egzaltált frontembere, David Thomas mutatja be új művét, az Alfred Jarry Übü királyából készített "musicalt".
A Long Live Père Ubu!, azaz "Éljen soká Übü papa!" című előadás egyfajta koncertkeretbe ágyazott neodadaista multimédia-show, amelynek animációs betétjeit nem kisebb művészek, mint a Magyarországon is jól ismert Quay fivérek készítették.
Tulajdonképpen meglepő, hogy az immár lassan harmincöt éve létező Pere Ubu (amely nevét a századforduló extravagáns drámaírója, Alfred Jarry leghíresebb főhőséről nyerte) csak most vágott bele egy "Übü papa-projektbe". Ahogy David Thomas, a Pere Ubu szellemi atyja, frontembere, egyetlen állandó tagja elmondta, már sokszor kérték fel a Jarry-mű átdolgozására, de mivel nem volt motiválva, mindig nemet mondott. Aztán 2006-ban a londoni Southbank Centre zenei vezetője, Glenn Max a következő szavakkal fordult Thomashoz: "Hozd el nekem Übü papa fejét!" Úgy tűnik, ezek voltak a bűvös szavak, Thomas azonnal belevetette magát a munkába, hogy színpadra állítsa az Übü királyt, és zenét szerezzen hozzá.
Az 1975-ben alakult Pere Ubu túlzás nélkül az amerikai - jobb híján - "art-punknak" nevezett irányzat legfontosabb képviselője volt. Teljesen egyedi, kiszámíthatatlan utakon járt: míg a Devo könnyed, műanyag trash-szintipop-köntösbe csomagolta kritikáját, a Talking Heads az afrikai ritmusokat felfedezve gyártotta az intelligens tánczenét, a Pere Ubu széthullott zajgitárjaival, csittegő-csattogó dobhangjaival, antipop-slágerparódiáival, Stooges-osan dübörgő basszusmeneteivel, Allen Ravenstine korszakos szintetizátor-hangszíneivel és mindenekelőtt Thomas hihetetlen színpadi produkciójával maga volt a rock dekonstrukciója. "Avant-garage", ahogy David Thomas egy zseniális, újságíróknak ödavetett szójátékával leírja a Pere Ubu stílusát.
Manapság, a Sonic Youth és a grunge-forradalom után húsz évvel már nem tűnik különösebben felforgatónak a Pere Ubu, de a hetvenes évek második felében óriási hatást gyakorolt, mindenekelőtt első három lemezével, többek között a Sonic Youthra is. Nem volt zenekar a korszakban, ami hitelesebben idézte volna meg a századeleji avantgárd, a dada és az expresszionizmus szellemét, mint a Pere Ubu. David Thomas sajátos, nem mindennapi megjelenésével maga volt az anti-frontember: egy hatalmas termetű, köpcös alak, aki láthatóan hatalmas testtömege ellenére a klasszikus balett és a streetfight repertoárjából ellesett, Nizsinszkijt megszégyenítő mozdulatokkal, idegbeteg hattyúként ugrál a színpadon. Mindehhez kompromisszumokat nem ismerő zenei kísérletezés, fúrógépszerű gitárgerjedések, vad rock and rollok, vagy éppen lassú, lehangoló, minimalista darabok, amik egy szempillantás alatt váltanak át szélsőségesen széttorzított Chuck Berrys gitárfutamokba.
A kritikusok általában a Pere Ubu expresszivitását emelik ki: ezen a magas hőfokon nem is lehet sokáig égni, és Thomas zseniális, ám kiszámíthatatlan egyéniségét sem lehetett sokáig elviselni: a Pere Ubu a popzene történetének egyik leggyorsabban változó tagságú zenekara volt. Az első időszakban, 1975 és 1982 között többször is feloszlott, majd újjáalakult az együttes, és az 1987-es újraegyesülés után is állandóak voltak a tagcserék. Az egyetlen biztos pont David Thomas és az ő határtalan zsenialitása volt.
Az Übü király színpadra állításának már sokadik új zenekarával futott neki 2007-ben. Az alkotófolyamat mélyen jellemző volt Thomas extravagáns egyéniségére. "Egy évig senkivel sem állt szóba, a telefont sem vette fel" - meséli a Pere Ubu gitárosa, Kith Moliné. "Csak ült brightoni lakásában, húsz összekötött ősrégi Macintosh között. Aztán mp3-akkal bombázott minket, amin csak zörejek, zúgás és léptek zaja hallatszott. Később, a próbák alatt csak ült ott lehunyt szemmel, összefont karral, és nem szólt egy szót sem. Időnként félbeszakította a próbát, felhívta angliai lakását; senki sem volt otthon, de valahogy bekapcsolt a telefon, és hallgathattuk a zörejeket meg a zúgást, az utcán elmenő autókat, a ház előtt sétálók lépteit, esetleg egy-egy daltöredéket." "Hallgassátok Übü papát és ezt játsszátok!" - ennyi volt az utasítása.
Aztán nagy nehezen elkészült a darab, a "Bring Me the Head of Ubu Roi", azaz a "Hozd el nekem Übü király fejét!" A darab különlegessége, hogy a címszerepet maga Thomas alakítja, míg feleségét, Übü mamát Sarah Jane Morris, a Communards egykori énekesnője alakítja. Sarah Jane Morristól nem áll távol az avantgárd musical világa, hiszen ma aktív tagja volt a Kurt Weill-muzsikák előadására alakult Happy End nevű zenekarnak.
A Bring Me the Head of Ubu Roi zenei anyaga idén szeptemberben jelenik meg CD-n. Ezzel az anyaggal, és a londoni színházi előadás némiképp egyszerűsített verziójával turnézik most a Pere Ubu: a két főszereplő, Thomas és Morris mellett a teljes zenekar színpadon lesz, a látványt a Quay fivéreknek az előadásra készített animációi adják. A közel kétórás, szünettel megszakított, kétrészes előadás a Pere Ubu pályafutásának és David Thomas művészi karrierjének valóságos csúcspontja: különös, groteszk, dadaista multimédia-show, melyben az abszurd színház keveredik az art-punkkal, a technicista tökély a káosszal - mindezt pedig Thomas Falstaff-szerű, monumentális Übü papája uralja.