A „reuse” szinte mozgalommá nőtte ki magát, manapság sokat „használt” fogalom, közismert tartalommal. Leggyakrabban felújított használati tárgyakra alkalmazzuk a „renew” mellett.

Érdemes beütni a google keresőbe a „reuse shoes” szavakat, ugyanis hihetetlen változatos, az eredetitől eltérő funkciójú anyagokat hasznosító, design termékeket kapunk eredményül. Közöttük, egy képkeretbe Nike cipőket ágyazó fali objekt is megjelenik, ami jóval egyszerűbb formában, de feltűnően rímel Sándor Krisztián új munkáira.

A Reused a használt cipőn kívül ebben az esetben a legkülönbözőbb tárgyak (pl. elektromos vezetékek, falécek) mellett, legpregnánsabb elemként a művész régi alkotásainak az új művekben való felhasználását is jelenti, és mint kiállítás, Sándor Krisztián egy eddig nem ismert oldalát állítja fókuszába.

©Sándor Krisztián: Angyal
17 év óta óta - CSEPPEK.hu.Sándor Krisztián: Angyal

A rendkívül egyedi, felismerhető stílusban, színtelítetten megfestett – a jelenkor eseményeit, a napi hírek „headline”-jait feldolgozó – narratív táblaképek helyébe most olyan objektek lépnek, amelyek leginkább a művészeti alkotófolyamatot prezentálják, kilépve a két dimenzióból, plasztikusan, a talált tárgyakat, és korábbi műveket szervesen, alig felismerhetően beépítve. Ezek az objektek mintegy egyenes folytatásai a kollázs portréknak, amelyek ugyan figuratív képpé állnak össze, de formáik erősen absztraháltak, és mint színkompozíció is megállják a helyüket.

Sándor Krisztián számára ezen a ponton a művészi szabadságnak, a spontaneitásnak a tömör kifejezhetősége vált a legfontosabbá, amely már az előző években, a festmények mellett elkezdett keretezett, apró, tépett újságpapír kollázsok módszerében is jelen volt.

A „műhely”, mint a férfi önkifejezésének titkos terepe, ebben az esetben áttevődik a kiállítótérbe, ahol az eddigieknél sokkal mélyebben tekinthetünk be a művész gondolataiba, a művészetről való elképzeléseibe. Az alkotómunka végeredményeként megvalósult objektek sajátos ellenállást fejeznek ki a szériában gyártott kétdimenziós festmények irányába, amelyek hosszú ismétlődésükben egyfajta alkotóerő-gyengülést, lemerülést, kiüresedést, a saját munkától való eltávolodást idézhetnének elő. Ennek az állapotnak az elkerülését Sándor Krisztián csupán egy radikális váltással akadályozhatja meg, amit a kiállításon deklarált módon kíván kifejezni. Szándéka szerint, a munkák a néző számára ugyanazt a felszabadulást jelentik majd, mint amit elkészítés közben a művésznek nyújtottak.

A műtárgyak vizuális megjelenése nem véletlenül hasonlít a Jean Dubuffet nevével fémjelzett, nyers erőt, spontaneitást és játékosságot hangsúlyozó Art Brut, vagy a Tristan Tzara által a verbalitással megerősített Dada mozgalomban keletkezett művekre. Az inspirációs forrás valóban ezekben is keresendő, de erősebb kötődést jelentenek a napi motivációk, kezdve az alternatív grafikai, vizuális önkifejezésektől, a fekete (zenei) kultúrán át, az utcai letépett plakátokig. (Persze a történeti gyökerek nagymértékben erősítik a művész intencióit ugyanúgy, mint a kész tárgyak létjogosultságát.)

A művek mellett a kiállításmegnyitó is rendhagyó lesz, ugyanis olyan – a mai kor oldott, talán túlontúl őszinte, macsó, férfias erőinek kifejezésére szolgáló – rap zene kíséri majd, amely a zeneszerző számára ugyanazt a közvetlen, könnyed önkifejezést teszi lehetővé, ami a művészben alkotás közben felszabadult. - Muladi Brigitta, a kiállítás kurátora