Több mint 1 éves előkészítés után, sok száz ember lelkesedésének, jószándékának és akaratának köszönhetően 2025. február 3-án, hétfőn este felgördül a függöny a Corvin mozi Korda termében, és elkezdődik a filmszakma közös ünnepe.
Talán nincs is olyan ember, aki egy váratlan pech-sorozat után ne tette volna már fel magának a kérdést: miért mindig én? Az osztrák, multimediális művész, Paul Horn számára azonban ez nem puszta egocentrikus önmarcangolás: ahogy a kiállítás maga, már a cím is élcelődő, (ön)ironikus hangulatot sugall.
A kategorikus gondolkodás vagy a lineáris tradíció számára problematikus jelenségek, amelyeken pimasz festményei, vidám objektjei és installációi valamint kvázi-harmonikus fotó-kompozíciói révén lép túl. Festményei az objekt és az assamblage közötti átmenetként határozhatók meg, így például pizza -portréi is, amelyek - stílszerűen 1m x 1m-es pizzás kartondobozokban kerülnek kiszállításra -, s amelyeknél a klasszikus aranyrámát vászonból és viaszból összegyúrt, majd spray-vel fixált aranybarna „kerettel“ helyettesíti. Az ábrázolt személyt mindig életszerű helyzetben örökíti meg, igy egy vidáman urináló fiatal lányt vagy az SZTK-keretes szemüvegében elégedetten mosolygó alkalmazottat kedvenc kotlósával az ölében. Nagy kartonmunkái pedig egyszerű fénymásolatok, virtuóz olaj- és spray technikával készült festmények vagy talált tárgyak „sampling“-jei, amelyek a valóság és a fikció határán mozognak. A templomi hangulatot idéző mini-szószékekbe virtuális világunkhoz igazodva a művész kis méretű képernyőket is beépített, ám Paul Horn szószékeiről - ismét csak ironikus módon - nem papok hirdetik Isten igéjét, hanem például Sztálin „prédikál“ az új szovjet alkotmányról vagy Noam Chomsky a politikai elit bukásáról.
Horn látszólag céltalanul ingázik a hétköznapok és a a művészettörténet szférája között. A kaotikusnak tűnő remix azonban ravaszul átgondolt mesteri kivitelezéssel párosul, mögötte pedig szabad, alkotó szellem áll, amely kivonja magát a merev szabályok kötöttsége alól. Az egy bizonyos hagyományba ágyazott, egy iskola vagy egy irányzat által meghatározott lineáris fejlődés gondolatát sajátos second hand-esztétikája által tagadja, amelyben azonban helyet kapnak mind a pop-, mind a magaskultúra szimbólumai is. Munkáinak értelmezéséhez igy kiindulópontul szolgálhatnak Nicolas Bourriaud francia kurátor és műkritikus elképzelései is, aki a ´90-es években meghatárózóvá vált kortárs müvészeti gyakorlatot, a „postproduction“ (azaz az utómunkálatok) jelenségét irta le. Kultúránk bevett formáinak, jeleinek és jelenségeinek rekonfigurációjaként értelmezi, s a kortárs művészi alkotási folyamatok formái kapcsán eljutott ahhoz a kérdéshez is, hogy ebből a mindennapi életünket kitöltő, objektekből, nevekből, referenciákból álló kaotikus masszából egyáltalán hogyan jöhet létre műalkotás. Egy mű különleges voltát igy a művész eljárásmódjával, a remix-technikával és az így kialakuló sajátos esztétikai nyelvvel hozza kapcsolatba, s Paul Horn humorral telitett munkáit ebben az összefüggésben szemlélve saját hétköznapi rutinjaik felismerésében és meghaladásában is segitséget kapunk.