Dr. Gerevich József PhD, címzetes egyetemi tanár, neurológus, pszichiáter, pszichoanalitikus, addiktológus, pszichoterapeuta "Szemfényvesztő művészet" címmel tart előadást a Józsefvárosi Szabadegyetem keretében.

Jelentős festők és írók, költők életét és műveit tanulmányozva arra a következtetésre jutottam, hogy a művészi kreativitás hátterében megbúvó traumatikus élmények képi megjelenítése szempontjából a művészek három típusa írható le.

Az első típusba olyan művészek tartoznak, akik leplezetlenül, áttétel nélkül teszik át lelki élményeiket vásznaikra, verseikbe, írásaikba. Ezek között az egyik legelső helyen Edvard Munch szerepel, akinek szorongásos festészetében pánikbetegsége és különböző fóbiái, illetve generalizált szorongása közvetlenül jelenik meg.

A művészek második típusába azok tartoznak, akiknek élményei a műveikbe sajátos áttételen keresztül kerülnek. Ezek az áttételek néha olyan bonyolultak, hogy szabályos guide-ra, lábjegyzetre, magyarázatra van szükség a művek megértéséhez. Ebbe a kategóriába sorolható Van Gogh, akinek  üres székei csak élettörténeti összefüggésbe ágyazva fejthetők meg (halálfélelme, öngyilkossági késztetései tárgyi szimbólumokon keresztül ábrázolódnak).

A művészek harmadik csoportjába tartoznak a szemfényvesztő művészek.  Ők azok, akik képeikkel , verseikkel megtévesztik közönségüket, valamit elhitetnek a külvilággal, amely élettörténetileg nem igazolható, vagy amelynek az ellenkezője igazolható. A művészeknek ebbe a fajtájába a magyar festők közül Gulácsy Lajos sorolható, aki elhitette magáról, hogy szerette a nőket, miközben soha életében nem volt nővel, és még azt is, hogy kábítószer-fogyasztó, mert szecessziós, veretes mondatai  („hiszem a méreg, mit redős bíborvirágok mélyen átitatott szirmaiból mohón, reszketve szívtam magamba, nemsokára hatni fog, és én, a csodabogaras, mandulaszemű fiú meg fogok halni az elefántcsonttorony aranyveretű kapujánál…”) és az Ópiumszívó álma című festménye „hitelesen” érzékeltetik a festő kábítószeres élményeit.

Bár előadásom kazuisztikai jellegű, és komolyabb általános következtetések levonására nem alkalmas, mégis –hipotézis szintjén – felvethető, hogy a művészi szemfényvesztés  terápiás szempontból nem értékelhető, sőt, bizonyos esetekben mentálhigiénés szempontból  kontraproduktív, ill. antiterápiás jellegű, inkább regressziót, mint progressziót vonva maga után. Ezzel szemben a traumatikus élmények közvetlen megjelenítése hozzásegíti az alkotót a problémákkal való szembenézésre, a problémamegoldás aktív keresésére, és tényleges megoldásokra.