Barokk operával indítja az évadot a Fesztiválzenekar a Müpában.

A Poppea megkoronázása című Monteverdi-operával indul a Fesztiválzenekar új évada szeptember 9-én a Müpában. Az intézménnyel közös produkciót mindössze háromszor láthatja a magyar közönség, a darabot legközelebb Genfben, majd Vicenzában adják elő. A 2019-es nagy sikerű Orfeo után ismét Monteverdit rendez Fischer Iván: szeptember 9-én nemzetközi sztárokkal és a korhű hangszereken játszó Budapesti Fesztiválzenekarral a zeneszerző utolsó zenedrámáját, Nero és Poppea történetét mutatja be. A Budapesten mindössze háromszor látható Poppea megkoronázását – a Müpával közös produkcióban – a régizene legkeresettebb szólistái éneklik, akik Skóciától Trinidadig a világ minden tájáról érkeznek, a társrendező pedig Marco Gandini, aki évekig Franco Zeffirelli mellett dolgozott hasonló szerepben.

Bár a műsorlap szerint csak egyvalaki vezényel, Fischer Iván szerint egy láthatatlan karmester is lesz rajta kívül: „Ámor bebizonyítja, hogy ő dirigálja a világot. Freud egyetértően bólintana” – mondja. Ez a szerelmet a középpontba helyező megközelítés jellemzi az előadást, amelynek címszerepét Jeanine De Bique (lásd fotó) énekli, aki Amerika és Európa legnevesebb operaszínpadai mellett koncerttermek sztárja is. Nerone szerepét az aradi születésű kontratenor, a 2020-ban Händel-díjat nyert Valer Sabadus ölti magára, akit a Guardian kritikusa szerint „elragadó kontroll és finoman csiszolt technika” jellemez. A csillogó és artikulált éneke miatt kedvelt kontratenor, Reginald Mobley Ottonét, az „Év fiatal művésznője” és a „Legjobb operafelvétel” díjjal is büszkélkedő szoprán, Núria Rial Drusillát, a Monteverdi-operákban korábban Sir John Eliot Gardinerrel dolgozó basszista, Gianluca Buratto pedig Senecát alakítja. Mellettük olyan visszatérőket is köszönthet a közönség, mint a BFZ Falstaff-produkciójából ismerős Stuart Patterson vagy az Orfeóban a Bachtrack szerint kulcsfiguraként tündöklő mezzoszoprán, Luciana Mancini. A díszletet Andrea Tocchio, a jelmezeket Anna Biagiotti, a világítást pedig Bányai Tamás tervezte.

A Poppea megkoronázása nemcsak a velencei opera egyik legragyogóbb teljesítménye, de Fischer mestere, Nikolaus Harnoncourt szerint az egész operairodalom egyik legjelentősebb alkotása, Mozart és Verdi mesterműveihez hasonlítható. A szerzőnek minden értelemben legnagyobb alkotása, egyben az operaműfaj első történelmi szüzsére épülő darabja. Az anya- és feleséggyilkos császár igaz történetének feldolgozása – az öngyilkosság színpadi ábrázolásától a bűnös szerelem beteljesüléséig – bátor vállalkozásnak számított. A zeneszerző a szövegkönyv kialakításába is beleszólt, minden részletnek különös figyelmet szentelve komponált. Monteverdi a szöveget kifejező zenei eszközök legnagyobb úttörője, így nem meglepő, hogy a mű zavarba ejtő nyíltsággal mutatja be az élettől-otthontól való búcsú fájdalmát vagy épp a kéj hangjait, mígnem antihős és antihősnő a zenetörténet legszebb és egyben legbizarrabb duettjében olvad eggyé, világgá kiáltva a szerelem mindent legyőző erejét. Ez a vonzalom és annak két szereplője – a bölcsességen felülemelkedő erotika, a látszólag össze nem illő karakterek egymásra találása – mozgatta meg Fischer Iván fantáziáját. „Furcsa párocska”, mondja, és felteszi a kérdést: „Vagy nem is igaz az egész?”

Monteverdi utolsó színpadi művét a mester 75 éves korában, az 1642 december végén kezdődő karneváli időszakban mutatták be Velencében, a Fesztiválzenekar most adja elő először. Bővebb információ itt.

Fischer Iván: Gondolatok Poppea és Néró szerelméről

  Monteverdi bizonyára sűrűn forgatta Sigmund Freud elmélkedéseit. Idéz is tőle, miközben Dantéval is összekacsint:

  L'amore che move il sol e l'altre stelle.

  (Ámor mégsem fogalmazhat úgy, hogy a tudattalan irányít.)

  Az erotika felülemelkedik Seneca bölcsességén, Ottavia erényén, a konzulok és tribúnok gúnyos beiktató énekén.

  Néró, gyilkos és költő, biszexuális vagy queer zsarnok, végül megölte Poppeát, amikor terhes állapotban hasbarúgta. Szupremácista.

  Poppea, a híres szépség tejben fürdött, hogy lágyítsa bőrét. Lelke is lágy lehetett, ha hihetünk Josephus Flaviusnak: segített a kisebbségeknek, például a római iga alatt szenvedő zsidóknak. Egy modern, fiatal, színes bőrű nő. Előkelő hölgy, prostituált, rendkívül törtető. Az új generáció tagja, másképp gondolkodik.

  Hogy szerethetnek ők ketten egymásba? Furcsa párocska. Vagy nem is igaz az egész?

  Ambivalens? Talán – de Ámor bebizonyítja, hogy ő dirigálja a világot. Freud egyetértően bólintana.