Rohanunk. Lemaradunk – vagy legalábbis ettől félünk. De azért néha-néha érdemes visszanézni is. Kaptam egy filmet DVD-én, nézzem meg – ez most a hangulatomnak való: nem fantázia, nem horror, és a vége happy end.

A Reagan-korszak Amerikája. Fekete házaspár – jóképű férfi, csinos nő és egy iskolába készülő kisfiú. A férfi nem keres eleget, hiába próbálkozik ügynökösködéssel is. A nő dupla műszakot vállal, de ez sem elég a havi költségek fedezetére. A nő elmegy, nem bírja, a férfi ott marad a gyerekkel. Elhagyott gyerek az apjával - ez a helyzet egy átlag embert, főleg nőt – meghat. A férfi bejut egy „tanfolyamra” – rengeteg jelentkező közül abba a 20-as csoportba, akik közül majd egyet – igen egy embert - fognak felvenni dolgozni. Azt az egyet, aki a tanfolyam ideje alatt bizonyítja a rátermettségét.

A filmben érzelmes jelenetek, mulatságosak, izgalmat keltők jó arányban vannak elegyítve – a vége is jó.

A film a 80-as évek elején, Reagen elnökségének kezdetén játszódik, amikor Amerika dekonjunktúrát élt át, annak mindenféle gazdasági és társadalmi következményével együtt: a piaci kereslet és az átlagpolgár keresete egyaránt mélyponton voltak.

Reagen neokonzervatív gazdaságpolitikát folytatott – (illetve a külvilág felé ő képviselte, mint amerikai elnök annyira, hogy őróla nevezték el „Reaganomics”-nak.) - érdemes egy kicsit olvasgatni róla). Ennek egyik eleme volt, hogy nem adóztatta meg a banki és a tőzsdei nyereségeket, valamint kurtította az állam gazdasági és szociális szerepvállalását. (A piaci szereplők beszivárogtak mindenhova, megjelentek a magánbörtönök, a háborúkat ellátó magáncégek - hogy csak ezeket említsem. De nem is erről akarok írni) A film, ahogy a pénz világát bemutatja: azok a képek, amikor mint a megbolydult méhkas sietnek az emberek a lépcsőn le-föl, az irodákban a nyüzsgés, a telefonok százai – mind azt sugalják, hát ez az élet, ez a követendő példa. Ez a pénz világa, ahová ugye, szorgalommal, rátermettséggel be lehet jutni.

Nem hiszem, hogy egyedül vagyok a nézők között, aki örült, hogy a főhős végül megkapta az állást, és nem hagyta el a fiát. A film végén kiderül, hogy a következő 20 év alatt nyugdíjbiztosító vagy brókercég (?) tulajdonosa lett, majd eladta azt jó pár millióért, szóval sikeres ember lett belőle.

Minden elismerésem az övé.

Ennek a történetnek van egy “másik vége” is, ha hozzánézzük a közelmúltat. Ha arra a gazdasági válságra gondolunk, ami 1-2 éve pattant ki, és még most is nyögjük. Valahonnan ebből a 80-as évekből indult ki, az addig is felsőbbrendűnek tartott “pénzvilág” további mindenhatóságának fényezésének idejéből, hogy egy-két évtized múlva az elvont matematikai képleteket és a számítástechnika adta lehetőségeket még hozzáadva – teljesen embertelen legyen a pénzvilág. Aki ügyes, talpon marad – de hány embernek van erre lehetősége? Mert nem az a képlet, hogy itt egy ember ügyes és a többi ügyetlennek majd máshol lesz lehetősége – nem. Adott időben a torta (erőforrás, pénz, anyagi javak – akárhogy nevezzük) adott, ha valakinek nem jut belőle, vége: anyagilag, erkölcsileg, biológiailag – nem tud többet felállni. Ez történt (történik most) és nem előzmények nélkül, mert mindig van előzmény. Ha egy ember megbirkózik a feladattal – elismerés illeti - de a társadalmat, annak vezetőit nem menti fel az alól, hogy olyan játékszabályokat kellene teremteni, hogy esélyegyenlőség biztosítson minden embernek.

A film tetszett – s nem hiányolom belőle a “másik véget” (félreértés ne essék)!

A boldogság nyomában (The Pursuit of Happyness) - amerikai életrajzi dráma, 117 perc, 2006
rendező: Gabriele Muccino
szereplők: Will Smith (Chris Gardner), Brian Howe (Jay), Thandie Newton (Linda)