A gyermeknevelés elfeledett, ősi módszerei.

„Azokban a közösségekben, amelyek ma is őrzik ősi életformájukat, a gyerekekből kiegyensúlyozott felnőttek lesznek. Mit tanulhatunk ezektől a hagyományőrző kultúráktól? Dr. Michaeleen Doucleff ki akarta deríteni, mi az, amiben a nyugati szülők rossz nyomon járnak. Elment Mexikóba, a majákhoz, a sarkvidékre, az inuitokhoz, és Tanzániába, a hadzákhoz. Ezek a szülők egészen más jellegű kapcsolatot alakítanak ki a gyerekeikkel, mint a nyugati szülők többsége: nem kontrollálni akarják őket, hanem együttműködni velük, nem a félelemre építenek, hanem a bizalomra, és az egyéni igényekre összpontosítanak, nem arra, hogy életkorának megfelelően hol kellene tartania a gyereknek.

A gyerekek hihetetlenül kedvesek, nagyvonalúak és előzékenyek lesznek, anélkül, hogy kiabálnának velük, unszolnák vagy öt-tíz percre a szobájukba küldenék őket. A maják mesterien nevelnek együttműködő gyerekeket. Nem kell lekenyerezniük, fenyegetniük vagy feladatokat adniuk nekik. A gyerekek attól kezdve, hogy megtanulnak járni, segítenek mindenben. Az inuit gyerekek hatékonyan elsajátítják szüleiktől az érzelmi intelligenciát. Amikor a gyerek kiabál, csapkod vagy rendetlenkedik, az inuit szülő szelíden, higgadtan reagál, ezáltal a gyerek megtanul lecsillapodni, és ellesi, hogy előbb gondolkodjon, és csak utána cselekedjen. A hadza szülők önálló, magabiztos gyerekeket nevelnek. Egyszerűen védik meg gyerekeiket a stressztől és a szorongástól, amely az amerikai gyerekek körében oly gyakori. Doucleff a saját lányán is ezeket a módszereket alkalmazta, és a lánya fegyelmezett maradt, anélkül hogy Doucleff kiabált volna vele. Doucleff pszichológusokkal, neurológusokkal, antropológusokkal és szociológusokkal interjúzott, és levezette, hogy az itt tárgyalt módszerek hogyan hatnak a gyerekek szellemi egészségére és fejlődésére. Ez a praktikus tanácsokkal teli könyv segít újragondolni a gyerekekhez fűződő kapcsolatunkat, és elmondja, hogyan lehet az ősi, működőképes gyereknevelési módszert jelenlegi körülményeink között alkalmazni.” (Fülszöveg)

A szerző vegyészként végzett, de aztán évekig volt világutazó riportere az NPR közszolgálati rádiónak. Amikor megszületett kislánya, Rosy, akivel igencsak viharos volt a kapcsolata az elején gyereknevelés terén, elkezdte a távoli kultúrák anyukáit és apukáit figyelni rádiós utazásai során. Fokozatosan térképezte fel, ők hogyan bánnak a gyerekeikkel. Így fedezett fel néhány ősi gyereknevelési módszert, melyek többnyire a vadászó-gyűjtögető életmódhoz kötődnek. És hatásukra önálló és kedves gyerekek lesznek. „Az univerzális gyermeknevelési módszer megismerésével betekintést nyerhetünk abba, hogyan neveli az ember az utódait már több tízezer éve, milyen nevelési módra vannak programozva.” A szerző tehát nem a spanyolviaszt találja fel, hanem olyan módszereket nyújt át a modern szülőknek, melynek létezését a civilizációs forma már régen elfedte. A könyv három ősi kultúra nevelési módszereit gyűjti össze, melyeknek egy-egy fejezetet szentel. De persze a maja, inuit és hadza módszerek mellett a nyugati módszereket is végigveszi, a végén pedig ezek összegzéseképpen a gyakorlatban is jól hasznosítható, instanttanácsokat ad a gyerekneveléshez. Az ősi kultúrák metódusai természetesen mind mások, mégis nagyon hasonlóak: „A hadza szülők abban szakértők, hogy magabiztos, önérvényesítő gyerekeket neveljenek; a gyermekkori szorongás és depresszió, amit itt, az Egyesült Államokban látunk, a hadza közösségekben ismeretlen. Az inuitok pedig figyelemre méltóan hatékony módszert dolgoztak ki a gyermekek érzelmi intelligenciájának fejlesztésére, különösen az indulatkezelés és a mások iránt mutatott tisztelet terén.” Ha látványos analógiával akarunk élni: míg a nyugati szülők kalapáccsal próbálják nevelni a gyerekeiket, addig a természetközelibb népek jóval finomabb eszközökkel, és nagyobb tárházból válogatva „csiszolják” gyermekük viselkedését. Egészen finom mozdulatokkal. A kötetből kiderül, hogy a manapság használatos gyereknevelő kézikönyvek többségének alapja többszázéves, férfi orvosok által írt füzetkék, melyeket lelencházaknak írtak, ahol iparosított gyereknevelés folyt. Kiderül, hogy valóban szüksége van-e a gyerekünknek arra a töméntelen mennyiségű játékra, amivel ellátjuk. Kiderül, hogy valóban szükség van-e arra az irdatlan tanulmányi versenyre, amibe belehajszoljuk őket. Kiderül, hogy vajon lehet-e ártani a rengeteg dicsérettel, mely sokszor a kritika hiányával, és a gyerek preferenciáinak állandó kikérésével párosul. Kiderül, hogy mi az a végrehajtó funkció, és miben lehet segítségére egy gyereknek. Kiderül, miképp lehet elsajátítatni az érzelmi intelligenciát. Szekeres Dórára, a kötet szerkesztőjére akkora hatással volt a kötet, hogy a Litera oldalán így méltatta: „Egy olyan könyvet szeretnék ajánlani, ami magyarul még nem jelent meg (de nemsokára a boltokba kerül), és még csak nem is szépirodalom, mégis elementáris hatással volt rám. Pedig nincs benne semmi újdonság, nem tudományos munka, hanem szórakoztató, ismeretterjesztő irodalom. Nincs benne semmi olyan, amit egy modern fejlődéspszichológiai szakkönyvben ne olvashatna el az ember, és olyan sem, amit ne ismerne valójában nagyon is jól a társadalmunk. Nem találja fel a spanyolviaszt azzal kapcsolatban, hogyan is lenne jó gyereket nevelni, és azt sem ígéri, hogy elolvasva az ember soha többé nem fog kiabálni a gyerekeivel azért, hogy figyeljenek rá. Michaeleen Doucleff Hunt, Gather, Parent című könyvében csupán annyit tesz, hogy kicsit más nézőpontból, a természeti népek gyereknevelési módszereiből vett gyakorlati példákat felvonultatva, azokat a modern pszichológia kutatási eredményeivel alátámasztva megmutatja, hogyan is próbáljon meg az ember elég jó szülő lenni. Nem jó, csak elég jó. Segít, hogy megengedőbbek legyünk magunkkal és türelmesebbek a gyerekeinkkel.”

Michaeleen Doucleff az NPR természettudományi szerkesztőségénél dolgozik. 2015-ben csapatával George Foster Peabody-díjat kapott a nyugat-afrikai ebolajárványról szóló tudósításukért. A Kaliforniai Egyetem Berkeley kampuszában doktorált kémiából. Férjével és lányukkal San Franciscóban laknak.

Michaeleen Doucleff: Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? (21. Század Kiadó)

Fordította: Szabó Olimpia

Megjelenés: február 11.

Idézetek a könyvből

„A gyereknevelés rendkívül egyéni dolog. A részletek nemcsak kultúránként, hanem közösségenként, sőt családonként is változnak. Mégis, ha beutazzuk a világot, megfigyelhetünk egy közös szálat, amely a kultúrák túlnyomó többségét átszövi.”

„A mi kultúránkban gyakran fordítva ülünk a lovon, ha a gyerekekről van szó: túl sokszor avatkozunk be. Nem bízunk eléggé a gyerekeinkben. Nem bízunk a velük született képességükben, hogy tudják, mire van szükségük a fejlődéshez. És sok esetben nem beszéljük a nyelvüket.”

„A ma közkézen forgó gyereknevelési tanácsok nagy része nem „tudományos vagy orvosi kutatásokon”, de még csak nem is a nagymamák által az anyukáknak évszázadok óta átadott hagyományos tudáson alapul. A tanácsok jó része százéves füzetekből származik, amelyeket rendszerint férfi orvosok írtak az úgynevezett lelencházak számára, ahol a gondozónők egyszerre több tucat, sőt több száz elhagyott csecsemőt neveltek.”