Bécsben vendégszerepel a Tamási-emlékév programsorozatához kapcsolódva szeptember 16-án a Nemzeti Színház jelenleg is repertoáron lévő legrégibb előadása.

A Vitéz lélek című darabot 2013-ban mutatta be a teátrum, azóta több szereplőcserével, de folyamatosan műsoron tartja. A legújabb „felfrissülés” a bécsi bemutató előtt történt. Nem véletlenül választotta a 2013-as kezdő évad bemutatkozó darabjának Tamási Áron művét Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője. A Nemzeti Színház vezérigazgatója úgy fogalmazott, szimbolikus erejű dráma ez, amely az újrakezdésről, az újraépítkezésről szól.

„Megmutatja ez a mű azt is, hogy mi, magyarok mindig képesek vagyunk újra és újra talpra állni, bármilyen csapás is ér bennünket. Képesek vagyunk új korszakot nyitni, ha jó az irány, és a kapaszkodók, vagyis az értékek megfelelőek. Az első világháború után játszódik Tamási darabja, egy olyan világban, amelyben a főhős a hitébe kapaszkodva újrateremti az életét, ezt jelképezi a szamár, kereszttel a hátán. A magyarság is mindig ezt teszi, újrafogalmazza önmagát a nagy viharok után.”

A Vitéz lélek 1940 októberében, közvetlenül az észak-erdélyi bevonulást követően született. Bemutatója 1941. január 25-én volt Pünkösdi Andor rendezésében, a Németh Antal vezette Nemzeti Színházban. A dráma az 1928-ban keletkezett Himnusz egy szamárral című elbeszélés alapján íródott: „…egyik legtökéletesebb remeke a novellairodalomnak” – mondja róla Németh László. Görömbei András pedig így jellemzi e művet: „Mennyi minden együtt van itt néhány lapon: háborús nyomorúság, állhatatlan hűtlenség, fájdalom, reménykedés, különcség, büszkeség, hatalmaskodás, és valamiféle természetes, mégis legendába illő szabadságvágy… Tiszta realitás és tiszta mese, miközben megjelenik benne a mítoszképző archaikus tudat is.”

Tamási Áron ebben a művében már nem a székely nyelvjárás szembetűnő stíluselemeivel él. Nem egy édes-bús népszínművet ír, hanem a magyar néplélek igazi drámáját viszi színre. Azt a párbeszédekben megragadható dinamizmust mutatja föl, s hozza drámaíróként játékba, mely az egy nyelvet beszélő közösségeket végső soron összetartja – ahogyan a múltban, úgy reményeink szerint a jövőben is.