Több mint 1 éves előkészítés után, sok száz ember lelkesedésének, jószándékának és akaratának köszönhetően 2025. február 3-án, hétfőn este felgördül a függöny a Corvin mozi Korda termében, és elkezdődik a filmszakma közös ünnepe.
Mi lenne, ha elutazhatnál a múltba?
Emma Straub, a Nem vagyunk már gyerekek szerzőjének új könyve egy lélekmelengető időutazás. A könyv főhőse, Alice beleragadt a saját, langyos kis pocsolyájába, ami egy idő után már túlságosan kellemes és biztonságos ahhoz, hogy elhagyja. Míg körülötte az évek során mindenki elköltözött, családot alapított, karriert épített, addig ő megrekedt a kamaszkora díszletei között. Van egy kiszámíthatóan unalmas, de biztos állása (a volt középiskolájában), egy csodálatos barátnője (akinek a gyerekei lekötik minden idejét), és mindig van kivel ágyba bújnia (de a kötöttségek ijesztőek). A lelke mélyén érzi, hogy nem olyan teljes az élet így. Hogy lehetne másképp. Hogy lehetett volna másképp.
Alice szeretett apja, Leonard Stern világhírű sci-fi író, és haldoklik – az okot nem tudják, a szervei sorra mondják fel a szolgálatot. Leonard Idővándorok címmel regényt írt két időutazó fiútestvérről, Alice pedig egészen a negyvenedik születésnapjáig azt gondolja, hogy az időutazás csak afféle kitaláció. Egy elázott, magányos ünneplés után felébred, és újra tizenhat éves. 1996-ot ír a naptár, és itt a lehetőség, hogy egy sorsdöntőnek hitt nap végre másképp alakuljon. Mit kezd vajon a fejben negyven, testben újra kamasz Alice a helyzettel?
„Milyen nagyon sokáig kell az embernek felnőttnek lennie, miután keresztülvágtatott a gyerekkoron, aztán a serdülőkoron! Lehetne benne sokkal több állomás: a korai húszas életévek butaságai, amikor hirtelen elvárják tőle, hogy felnőtt módon intézze a dolgait; a húszas évek közepén és végén a pánikszerű párkeresés, amely olyan tempóban zajlik, mint a fogócska, és házassággal végződik; a szappanopera-anyuka időszak, amikor végre annyi kaja van a fagyasztóban, hogy szükség esetén akár egy hónapig is biztosított az életben maradás; az iskolaigazgató-időszak, amikor egyáltalán nem nőnek tekintik, pusztán egy követelőző, meghatározhatatlan hatalmi figurának. Szerencsés esetben jön még a kései szexi Mrs. Robinson-időszak, vagy a tehetséges és befolyásos Meryl Streep-periódus, amelyet aztán persze körülbelül húszévnyi vénasszonyos korszak követ, mint amilyen az a nő volt a Titanic végén.” (Idézet a kötetből)
Valószínűleg a legtöbben eljátszottak már a gondolattal, hogy milyen lenne visszautazni az időben és felnőtt tudással, tapasztalattal újrakezdeni az életük egy korábbi pontján. A főszereplő megkapja ezt az esélyt, és úgy dönt, él vele. Megpróbálja a lehetetlen, vagyis a múltban újraírt döntéseivel megmenteni Leonardöt. Alice folyamatosan újra- és újraírja a jövőt, de hamar világossá válik, hogy nem létezik tökéletes élet, még akkor sem, ha úgy tűnik. Minden egyes múltba utazása során közelebb kerül az apjához. Miközben igyekszik minél több időt tölteni a fiatal és életerős férfival, lassan megérti annak múltbéli döntéseit, és az is kiderül, hogy vannak dolgok, amik minden igyekezetünk ellenére elkerülhetetlenül bekövetkeznek.
„Alice annyira hozzászokott már Leonard halálának gondolatához, hogy szinte kívánatos is volt a számára – senki sem akarja szenvedni látni azt, akit szeret. De bele is fáradt – belefáradt, hogy görcsbe rándul a gyomra, amikor csöng a telefon, belefáradt, hogy mindig milyen idegesen ment el Leonard kórházi ágya mellől, belefáradt a tudatba, hogy meg fog változni az élete, és örökre hatalmas lyuk nyílik benne.” (Idézet a kötetből)
A Holnap ilyenkor érzékenyen és gyengéd humorral mutat be egy szeretetteljes apa-lánya kapcsolatot. Beszél a gyászról, az elengedésről és a barátságról, miközben visszarepíti az olvasókat a kilencvenes évek jellegzetes miliőjébe. Az író New York iránti rajongása süt minden egyes oldalról, és a komoly, folyamatos önvizsgálatra késztető téma ellenére a történet úgy melengeti az olvasó lelkét, mint a jóleső tavaszi napfény.
Alice holnap lenne negyven. Aztán reggel felébred, és 1996-ban találja magát. Újraéli a tizenhatodik születésnapját. Nem csak az döbbenti meg, milyen volt a külseje kamaszkorában, nem is az, hogy viszontlátja a fiút, akibe gimiben bele volt zúgva: legjobban az apján hökken meg, aki alig több mint negyvenévesen sármos, energikus. Így, hogy rálát élete további menetére, néhány múltbeli esemény új értelmet nyer. Ha változtathatna valamin, megtenné? A jelenben, mi tagadás, nem boldog. Az apja kórházba került, párkapcsolata nincs. Tulajdonképp semmi vész, de ez így mégsem az igazi. Talán a múltba tett kirándulás segít rájönni, mi hiányzik? (Fülszöveg)
Emma Straub, The New York Times-bestseller-szerző. Regényei (The Vacationers, Modern Lovers, Laura Lamont’s Life in Pictures, All Adults Here – magyarul Nem vagyunk már gyerekek, 2021) és novelláskötete (Other People We Married) 20 országban jelennek meg. Férjével egy független könyvesbolt, a brooklyni Books Are Magic tulajdonosai.
„Alice egész életében azt hitte, hogy a halál egyetlen pillanat, amikor megáll a szív, nincs több lélegzetvétel, de már tudta, hogy sokkal inkább a szüléshez hasonlít a kilenc hónapnyi rákészüléssel.” (Idézet a kötetből)
Eredeti cím: This Time Tomorrow
Fordította: Szabó Olimpia
Megjelent április
Keménytáblás, 336 oldal