Január 26-án két tárlat nyílt a Mai Manó Házban

A Zohar Studio, valamint az Elsa Parra és Johanna Benaïnous alkotópáros munkáit mutatják be.

A kiállítások megtekinthetők: 2024. január 26. – 2024. március 18.

A múlt megjövendölése: A Zohar Studios fotói Stephen Berkman interpretációjában

„Az elmúlt évek egyik nagy fotográfiai szenzációja volt az eleddig ismeretlen, 19. század közepi New York-i fotográfus, Shimmel Zohar hagyatékát a San Franciscó-i Contemporary Jewish Museumban bemutató kiállítás.

Ki volt ez az elfelejtett fotográfus, és hogyan került elő a hagyaték? E kultúrkincsre Stephen Berkman talált rá, s több mint húsz év munkájával dolgozta azt fel. Berkman a 19. századi fotográfia megszállottja, az angol Frederick Scott Archer által 1851-ben kidolgozott technika, a hosszú expozíciós nedves kollódiumos eljárás rabja és aktív tudósa. E technika annak idején néhány év alatt népszerűvé vált, mert megoldotta, hogy a negatívról részletgazdag, finom tónusú papírképek készülhessenek. A Zohar Studióban is ezt a technikát használták az 1860-as évek elején. A Zohar-fotográfiák, amelyek nemcsak portrék, hanem gyakran szokatlan, meghökkentő életképek, a Mai Manó Házban máig megőrzött napfényműteremhez nagyon hasonló stúdióban készültek.

Nos, ennek a tudásnak a birtokában nézzük a képeket! Az első a Zohar Studios emblémája, a kép közepén fiatal lány földig érő, tenyérnyi kerek fényképekkel díszített ruhában. A különös jelenség lábán görkorcsolya. Igen, a görkorcsolya már létezett az 1860-as években. Ebben mutatkozik meg tehát a stúdió esszenciája – a modernitás és a bizarr, fantáziadús megoldások felé nyitott, ugyanakkor a viktoriánus Amerika külsőségeit jól ismerő művész-mesterember, bizonyos Shimmel Zohar tudása.

A Baronnes of the Babylon Boulevard kép címe nyilván arra utal, hogy ezekben az években a bevándorlók tízezrei érkeztek New Yorkba teljes bábeli zűrzavart okozva. Ha hosszan, alaposan megnézzük az arcot, elbizonytalanodunk: egy fiatal nő, vagy egy szép arcú férfi néz-e vissza ránk? Eggyel több Mona Lisa-rejtély.  A háromkirályok miért vannak négyen? A kép címe: Napkeleti bölcsek (háromkirályok) Three Wise Men and the Fool. Hogy négyük közül melyik a bolond, rejtély.

Rejtély rejtély hátán.

Humboldt papagája (Humboldt’s Parrot), ez az egyik sokatmondó Zohar-fotográfia címe. 1799. június 5-én Alexander von Humboldt német geográfus és természettudós amerikai felfedezőútra indult. A legenda szerint útja során találkozott egy őslakos karib törzzsel. A törzs tagjai szelíd papagájokat tartottak háziállatként vesszőkből font kalitkákban, közülük sokat megtanítottak beszélni. Humboldt észrevette, hogy az egyik madár hangja feltűnően különbözik a többitől. Amikor megkérdezte a helyieket, hogy ez a papagáj milyen nyelven beszél, elmondták neki, hogy a madár egy szomszédos, velük ellenséges törzsé volt, akiket erőszakkal elűztek, legtöbbjüket megölték. A törzs utolsó tagjai teljes elszigeteltségben haltak meg néhány évvel korábban – magukkal víve egész kultúrájukat, és persze a nyelvüket is. Humboldt azonnal felismerte, hogy ez a teremtmény a nyelv egyetlen, még élő letéteményese, és fonetikusan rögzítette a madár által beszélt teljes szókincset. Mintegy feltámasztotta egy örökre eltűnt nyelv egy kis szeletét. Stephen Berkman hasonlót tett, mint Humboldt a papagájával: a nedves kollódiumos eljárás rövid – mára eltűnt – korszakának lenyűgöző szépségét hozta vissza nekünk.” Váradi András

További információ itt.

Mások bőrében - Elsa és Johanna számos élete (Kurátor: Kereszty Anna)

„Két ismétlődő arc, számtalan karakter és történet. Valóság, fikció, szépség, szomorúság, identitás, vágyakozás, emlékezet és magány.

Ezek jellemzik a két francia fotográfus, Elsa Parra és Johanna Benaïnous munkásságát, akik 2014 óta dolgoznak együtt. Az alkotópáros védjegye, hogy történeteikben kitalált és valós elemek keverednek, ezek elbeszéléséhez – különböző karakterek bőrébe bújva – saját magukat állítják színpadra, egyszerre betöltve a modell, a stylist, a díszlettervező és a fotográfus szerepét. Érzékeny és aprólékos munkáik földrajzi, társadalmi és kulturális miliőket barangolnak be, amelyeket a fotó eszközével értelmeznek.

„Olyanok vagyunk, mint a szivacsok, akik magukba szívják a körülöttünk lévő tájakat, embereket és légkört. Amint összenyomnak bennünket, egy színes folyadékot köpünk ki, amely a társadalmunk tükörképe.”

Alkotói módszerük a fotó és színház határterületén mozog. A mise-en-scéne és történetalkotás esszenciális része az alkotói folyamatnak, a képkészítést pedig gondos megfigyelés és előkészület előzi meg. A lányok órákra vagy akár napokra szerepeikbe bújnak, belehelyezkedve a sokszor személyes vagy valós történetekből inspirált, fiktív karakterek nem csupán külső környezetébe, hanem belső világába is. Az elkészített fotók lenyomatai ennek a többsíkú, teljes bevonódást igénylő alkotói folyamatnak.

Elsa és Johanna munkái az autofikció módszerét használva különös vizuális világokat teremtenek, amelyek Alfred Hitchcock filmjeit vagy David Lynch Twin Peaks sorozatát idézhetik. A kiállítás – amely Elsa és Johanna három különböző sorozatából válogat – egy-egy külön univerzumba kalauzol. A kanadai Calgaryban készült Beyond the Shadows (Az Árnyékokon túl) mintha egy filmből kiragadott képekkel mesélne a város peremkerületeiben lakók – anyák, lányok, barátnők – melankóliával átszőtt mindennapi életéről. 

A The Timeless story of Moormerland (Moormerland időtlen története) családi fotóalbumok képeit idézve mesél emlékezetről, intimitásról, egyénről és önreprezentációról több észak-németországi kisvárosból. A kiállítás fókuszában a duó legújabb projektje áll, ami a női identitást vizsgálja, a karakterek felszín alatt rejlő érzelmeit kutatva. A Ce que vaut une femme : Les douze heures du jour et de la nuit  (Mit ér egy nő: a nappal és az éjszaka tizenkét órája) című sorozat kiindulópontja egy, a családi ház padlásán talált 1893-ban kiadott, fiatal lányok erkölcsi és gyakorlati neveléséről értekező könyv volt, amelynek tartalma egyszerre tűnt az alkotók számára építőnek és komikusnak. A nosztalgikus érzését keltő munkák a ház terei és a személyes élettér díszleteit között tárják fel az identitás sokszínűségét, rávilágítva egy személyiségben rejlő sokféle karakterre és az egyén szabadságának lehetőségeire.

Elsa és Johanna teremtett univerzuma a fiatalság kollektív portréjának lenyomata, amely időutazást kínál egy nem létező, mégis ismerős dimenzióba. Az alkotópáros az elmúlt években számos helyen állított ki, köztük például 2022-ben a Maison Européenne de la Photographie stúdiójában. Munkáik magán és közgyűjteményekben is szerepelnek, emellett rangos fesztiválokon is részt vettek, illetve több díjat és jelölést kaptak. Eddig összesen három könyvük jelent meg, melyek anyagaiból válogat a kiállítás is.” Kereszty Anna

További információ itt.