Mindenki érintett valamilyen formában a rákkal kapcsolatban … Körülvesz minket, mégsem tudunk róla semmit.

Maddie Mortimer könyvével ez most megváltozik. Az írónagyapától és íróanyától származó brit szerző újító formában és stílusban, ismeretterjesztő alapossággal látott neki, hogy feltérképezze testünk titkait: ébredését, tündöklését és hanyatlását. A szerző heteket töltött kiterített anatómiai atlaszok és orvosi lexikonok fölé görnyedve, hogy a legpontosabban tárja fel, mi megy végbe bennünk: a serdülőkor szexuális virágba borulásától kezdve, a felnőttkori szerelem és szülőség testi vágyain át, a rák növekedéséig a szervezetben.

Maddie Mortimer saját anyja halálát is megénekelte e történetben, szó szerint is, hiszen a műfajokat összemosó szöveg néhol versszerű, néhol operai, burleszk-jelleget ölt, időnként pedig a főszereplőben növekvő rák horrornaplója, aki úgy bámul ki a testből a családtagokra, mint ahogy más az otthona ablakából tekint ki a járókelőkre. A szöveg a szabadversek szellemes líráját idézi, miközben a pop-kultúra számos filmes és zenei elemét emeli be a történetbe olyan természetességgel, mintha chipset és gumicukrot rágcsálva olvasnánk Elliot vagy Plath verseit.

Milyen gyász- és harcfázisokon megy keresztül egy rákos? Mennyire stigmatizálja a családját is a betegsége? Milyen illata van egy betegnek közvetlenül kemó után? Hogyan reagál a mellet taperoló férfi, ha egy mellétől megfosztott nő kerül a „keze ügyébe”? Miért nem akar a beteg anya kiskamasz lánya egy idő után áthívni magukhoz barátnőket vendégségbe? Ugyanúgy megkívánja a férje a rákos asszonyt, mint azelőtt, és milyen ilyenkor szexelni? Mennyire zavarja a beteg nő kiskamasz lányát, hogy hullik az anyja haja, nem lett tesója, mondván, hogy kiújulhat a rák? Zavarba ejtő kérdések a rákkal kapcsolatban, melyekre felszabadító válaszokat kapunk.

Mégis kijelenthető, hogy ez a könyv nem csak a rákról szól. Hanem a felnövésről: a szerelemhez, a szeretethez, a saját életünkhöz vagy halálunkhoz.

Arcpirító őszinteséggel és humorral mond el mindent a testről, testiségről, miközben az utóbbi évtizedek egyik legfelemelőbb regényévé válik. Mindenkinek kötelező elolvasni, aki érintett vagy a segítő szakmában dolgozik. Vagy csak kíváncsi arra, hogyan lehet a legnagyobb szeretettel és életigenléssel beszélni az elmúlásról. A Booker Prize hosszú listás regénnyel kapcsolatban sokan jegyzik meg, nagy kár, hogy nem lett rövidlistás vagy nyertes. Mint ahogyan azt is, hogy bár tartottak a kötettől a téma miatt, nem bánták meg, hogy elolvasták, mert az utóbbi évtizedek egyik legjobb könyve. A virtuóz nyelvi kreativitással megírt szöveg Szűr-Szabó Katalin briliáns fordításában látott napvilágot.

    Lia testében növekszik valami rosszindulatú és kárörvendő, bentről kifelé teszi magáévá az életét. Alakváltó. Katasztrófaturista. Utazgat fel-alá a teste csatornáin és a partok mentén. Terjed. A testünkön minden nyomot hagy. Amikor egy hirtelen diagnózis felforgatja Lia mindennapjait, a múlt és a jelen közötti elválasztóvonal szertefoszlik. Mélyen eltemetett titkok ébredeznek. A hang, amely áldozatra éhesen portyázik a testében, átveszi a történet irányítását, a külső táj megkülönböztethetetlenné válik a belsőtől. Liának és a családjának nagyon nehéz kérdésekkel kell szembenéznie: hogyan lépjünk tovább olyan események után, amelyek átformáltak bennünket? Mit jelent az, hogy méltóságteljesen meghalni, ha egyszerűen még nem állsz készen arra, hogy elengedd mindazt, ami itt körülvesz? A Káprázatos testünk térképe bemutatja, milyen jellemfejlődés játszódik le az emberi élet végén. Szívbe markoló történet, a maga sötét módján mégis mulattató; Maddie Mortimer kötete szimfonikus utazás egy nő testén keresztül; egyszerre vad és lírai hangokon ünnepli a vágyat, a megbocsátást és a sötét késztetéseket, amelyek mindnyájunkban jelen vannak. (Fülszöveg)

Maddie Mortimer 1996-ban született Londonban. A Bristoli Egyetemre járt angol irodalom szakra. Írásai megjelentek a Timesban, rövidfilmjeit világszerte fesztiválokon mutatták be. 2019-ben végzett a Faber Academy regényírás kurzusán.

     „Melyik költő is mondta, hogy az örökös tragédiaérzetből az öröm futó pillanataiban is erőt merített?” (Idézet a könyvből)