Buster Keaton faarca a mai napig jótékonyan kísért néhány filmkészítőt. Ellenállhatatlan kontrasztot alkot mozdulatlan tekintete, rezzenéstelen arca az adott jelenet dinamikus cselekményével, a többi szereplő érzelmeket látványosan megsokszorozó arcjátékával, némafilmről lévén szó. Utánozhatatlan, de a nevettetésnek egy olyan különleges formáját találta fel, amelytől, érzésem szerint, nem szabadulhatott sem az európai, sem az amerikai filmművészet. Ide sorolható talán a finn mester, Akis Kaurismaki iróniától, szatírától sem mentes filmes drámái, vagy a chilei rendező, Cristián Jiménez legújabb munkája, az Érzéki csalódás.

Az érzéki csalódás nem csak a film szereplőinek az életét nehezíti meg, de a néző is beleesik a rendező által felállított csapdába. Drámai pillanatokat élünk át, súlyos konfliktusok tanúi vagyok, sőt tragédiáé, mégis elmosolyodunk azon az abszurditáson, amelyet ezek a pillanatok és konfliktusok generálnak, mert mögötte egy téveszme húzódik, vagy csak „egyszerűen” az emberi létnek a kiszámíthatatlansága. Aztán rájövünk, hogy ez a csalfa hit közelebb áll az igazsághoz, mint maga a valóság, mert sohasem leszünk képesek beletörődni egyszervolt életünk jelentéktelenségébe.

A dél-amerikai tragikomédiában egy vak fiatalember egy sikeres operációnak köszönhetően visszanyerte annyira a látását, hogy jóformán teljesen visszatérhetne a látók közösségébe, de valami folyamatosan visszatartja ettől. Bizonytalanná, kedvetlenné válik, mert valahogy nem tetszik neki, amit lát, mármint a formák, amelyekbe úgy véli, belekényszeríti az ember a valóság tárgyait. Egy mérnököt a születése napján bocsátanak el nagy mulatozás közepette az állásából, és küldik egy tanfolyamra, hogy hogyan építhetné még sikeresebbé személyiségét. Fia a világhálón keresztül tartja kapcsolatát rabbijával, és válik zsidó hitűvé, majd saját kezűleg metél. Egy áruházi ellenőr magába a tolvajba szerelmesedik bele az érzés minden szívfájdalmával együtt, míg barátnője mellei megnagyobbításában véli meglelni testi békéjét, lelke nyugalmát. Mindenki börtönnek érzi a testét, lelkét, szellemét és a szabadulást egyre máshonnan várják. Első látásra igazuk is van. Ugyanis ha egyszer szorító béklyóként élik meg érzelmi, szellemi életüket, illetve porhüvelyüket, akkor paradox lenne ugyanonnan remélni a felmentő sereget. Ezért tévednek el, és kerülnek komikus helyzetbe történetük során. A szereplők egykedvű arcán néha átfut a csodálkozás halvány árnyalata, talán mégis egy téveszme áldozatai, de aztán végigfutják rögeszméjük útját a kiábrándító vagy kevésbé kiábrándító felismerésig. Az alkotó okosan illeszti össze a párhuzamosan futó három történetet, nem billen meg a dramaturgia logikája.

A rendező a szürke különböző árnyalataival játszik, mert talán az életet alapvetően színtelennek, kiábrándítónak látja, de ha ő nem, hősei mindenképpen így érzik. A mindennapok egyhangúsága kifakítja a lelket, és ez a fakóság üli meg a mozi képeit is. De mégsem színtelen a film, mert a tükrében, amelyet tart, ráismerhetünk saját tévedéseinkre, anélkül, hogy vádolnánk magunkat érte. Mosolygunk azon a komolykodó ábrázaton, amelyet vágunk, ha önmagunkról van szó. Amikor a vakságával megbékélni képtelen férfi belenéz a távcsőbe, és csillagok milliárdjai néznek vissza rá, akkor jut el egy csöppnyi békéhez, talán mégsem hiábavaló sem a jó, sem a rossz, ami történik velünk. Minden tökéletlenségünk, fogyatékosságunk ellenére a másikkal egészet alkotunk, sugallja a film.

A film távol tartja magát az érzelgősségtől, de mégis átsüt valami szép melankólia ezeken az esős képeken. Cristián Jiménez történetét elemelte a dél-amerikai világtól, így annak kérdései általános érvényűek; én és a képem a valós és a csalfa elvárások szövevényében. Bölcsessége és szimpatikus hősei ellenére maradt azért bennem némi hiányérzet. A finn rendező filmjeiben a történetből áradó búskomorság, a deprimáltság magától értetődően olvadt bele az északi hidegségbe, és egy dél-amerikai rendezőtől valami hasonló megfelelést vártam a történet és az európai tudatomban létező latin „feeling” között. De minden valószínűség szerint ez az én érzéki csalódásom, és a rendező erre játszott rá dicséretet érdemlő alkotásában.

10/10 pont

Érzéki csalódás (Ilusiones ópticas/Optical Illusions) - chilei-francia-portugál vígjáték, 105 perc, 2009
Rendezte: Cristián Jiménez
Szereplők: Ivan Alvarez de Araya (Juan), Gregory Cohen (David)
Eduardo Paxeco (Rafa), Paola Lattus (Manuela), Álvaro Rudolphy (Gonzalo)