Játsszunk! Én azt mondom, 60-as évek. Erre te nevetve rávágod, Beatles, Omega, miniszoknya, farmernadrág, hippik a mezőn, párizsi diákok, Truffaut, új hullám! Aztán elkomorul az arcod, és bevillan, beszervezés, besúgás, tartótiszt. Persze erről te apádéktól tudhatsz csak, mert akkor születtél, de később mesélték, hogy hallottak valamit a szomszédról, akit egy szürkeöltönyössel láttak órákig ácsorogni két utcával lentebb.

Török Ferenc Apacsok című tévé-és mozifilmje már régóta hiányzott nekem. Tudom, vetítették a televízióban, talán valamikor éjfél felé, amikor mindenki ájultan fekszik, és nem a 60-as éveken jár az esze, és valószínűleg nem országunk közelmúltjának történelméről töpreng. Pedig lehet, hogy könnyebb álmunk lenne, ha nem a tükröt törnénk össze, ha az nem hízeleg nekünk.

Kovács Krisztina és Bereményi Géza a Radnóti Miklós Színház számára írták meg, és a filmrendező vitte színre azt a történetet, amelyet végül meg is filmesített, hogy miként zúzza szét a hatalmi paranoia egy kis közösség, az apacsok baráti szövetségét.
De hogyan kerülnek az indiánok a Duna és Tisza vidékének árnyas lankái közé? Zebegény a menedéke annak a baráti társaságnak, akiknek az éppen aktuális ötéves terv vagy a kommunista párt határozata sem volt képes kitölteni lelkükben azt az ürességet, amely rá-rátört az emberre, amikor leszállt a November 7. téren, és odasandított a Savoy bár felé. A sarki presszó szimpla kávé és konyak kettőse mellől nemcsak a játék vágya hajtja őket egy stilizált világba, hanem minden bizonnyal az elvágyódás is. Így a barátok az egyik lehetséges menekülési útvonalat választják, és elvonultan a városi hétköznapoktól indián játékkal és az azzal együtt járó virágnyelvvel idézik meg a gyerekkori történeteken túl az emberi jellem és szituációk átláthatóságát, egyértelműségét. Mindezt akkor játsszák, amikor a nagy konszolidáció után a hatalom még mindig félt az 56-os forradalom utórengéseitől, és gyanakvása nem lanyhult egészen a rendszerváltásig.

A társaság egyik tagjának az unokája, Kishorváth (Csányi Sándor) filmet szeretne készíteni nagyapja visszaemlékezései alapján, de munkája kezdetén egy nem várt tanú felbukkanása, a nagyapai barátnak, az értelmetlenül elpusztított Szoboszlainak az unokája ébreszti rá, hogy a hamis emlékek hamis tudatot szülnek. Ezt az ördögi kört az új nemzedéknek kell megszakítania egy szembesítés, szembesülés során.

A film történetének egyik vetülete a generációk kapcsolata saját jelenükhöz. Három nemzedék – a nagyszülőké, az apáké és a fiaiké – három különböző múlthoz való viszonyulási stratégia. Míg az idősebbek az tudatos amnéziát választják, addig a fiatalabbak az igazmondás radikalizmusában hisznek, a középkorúak pedig igyekeznek békévé oldani az emlékezést múlt és jelen között. A másik vizsgálódási pontja a filmnek, a hatalom retorikája, amely képes volt szinte minden józanságot kijátszani, és valamilyen kényszerre hivatkozva olyan helyzetet teremteni, amelyben a beszervezett, ha csak egy pillanatra is, de bólintott, és ezzel végleg megpecsételte a sorsát. Kishorváth nagyapját beszervezik, aki elhiszi, hogy meg lehet egyezni a hatalommal, de mivel az sosem nyílt kártyákkal játszik, a férfi veszít, és tettével akaratlanul is tragédiát idéz elő.

Török Ferenc szívesen kísérletezett új kifejezési formákkal már előző tv-filmjében, a Koccanásban is. Hasonló invencióval, de más irányba mozdult az Apacsok-ban, mert egy merev struktúrából, a korra is oly jellemző diafilmek mozdulatlan látványvilágából merítve különböző idősíkok váltogatásával tette mozgalmassá és izgalmassá a történetet. Sokáig észre sem vesszük, hogy a szereplők mindig csak ülnek és polemizálnak. Az is csak később tűnik fel, hogy a díszletek egy része festett. Az operatőr, Garazs Dániel, olajzöld képei komorak, fegyelmezetten követik a feszes és feszült dialógusokat. A szekvenciaszerűen felbukkanó fekete-fehér, dokumentum jellegű felvételek indián képei anélkül oldják a feszültséget, hogy kizökkennénk a történtek hatása alól.

A rendezőnek tehát sikerült erényt kovácsolnia a pénzhiány okozta hátrányokból. Alkotótársai a Radnóti Színház társulatából többek között Csányi Sándor, aki egy újabb arcát mutatja meg a moziközönségnek. Kishorváth és a nagyapa szerepében maga is áldozat, és a naiv, jóindulatú embertől eljut a keserű kiábrándulásig. Schneider Zoltán az idősebb és a fiatalabb Szoboszlai megformálója, a kissé egysíkú feddhetetlen és kérlelhetetlen hős szerepébe próbál izgalmas színt vinni. Szervét Tibor tartótiszt alakítását méltán díjazta a szakma, mert az arroganciája mögött képes megmutatni a hatalom rettegését az önleleplezéstől. Csomós Mari is kiemelkedő, akinek a nagymamája a „semmire nem emlékezem, így semmi sem történt” össznépi felejtést jelképezi. A fiatalok, Wéber Kata, Marjai Virág és Karalyos Gábor is jelentős hangsúlyt adnak a filmhez alakításukkal.

Az Apacsok-ban Török Ferenc érzékeny pontra tapint besúgó múlt vállalása és az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala tekintetében. Eddigi kormányaink fel-fellángolásuk ellenére is gyengének mutatkoztak e témában, így a művészeken a sor, hogy a közeli-és távoli történelmünk tisztázására kényszerítsék őket. Kérdés, kapnak-e rá esélyt?

9/10 pont

Apacsok - színes, magyar filmdráma, 80 perc, 2010
Rendező: Török Ferenc
Szereplők: Csányi Sándor (Horváth), Gazsó György (Apa,), Szervét Tibor (tartótiszt)
Csomós Mari (Nagymama) ,Schneider Zoltán (Szoboszlai)
Bálint András (Hegedűs), Karalyos Gábor (Szilaj ló), Wéber Kata (Edit), Marjai Virág (Csilla)