Nosztalgia ellen – Apacsok

Játsszunk! Én azt mondom, 60-as évek. Erre te nevetve rávágod, Beatles, Omega, miniszoknya, farmernadrág, hippik a mezőn, párizsi diákok, Truffaut, új hullám! Aztán elkomorul az arcod, és bevillan, beszervezés, besúgás, tartótiszt. Persze erről te apádéktól tudhatsz csak, mert akkor születtél, de később mesélték, hogy hallottak valamit a szomszédról, akit egy szürkeöltönyössel láttak órákig ácsorogni két utcával lentebb.

Török Ferenc Apacsok című tévé-és mozifilmje már régóta hiányzott nekem. Tudom, vetítették a televízióban, talán valamikor éjfél felé, amikor mindenki ájultan fekszik, és nem a 60-as éveken jár az esze, és valószínűleg nem országunk közelmúltjának történelméről töpreng. Pedig lehet, hogy könnyebb álmunk lenne, ha nem a tükröt törnénk össze, ha az nem hízeleg nekünk.

Kovács Krisztina és Bereményi Géza a Radnóti Miklós Színház számára írták meg, és a filmrendező vitte színre azt a történetet, amelyet végül meg is filmesített, hogy miként zúzza szét a hatalmi paranoia egy kis közösség, az apacsok baráti szövetségét.
De hogyan kerülnek az indiánok a Duna és Tisza vidékének árnyas lankái közé? Zebegény a menedéke annak a baráti társaságnak, akiknek az éppen aktuális ötéves terv vagy a kommunista párt határozata sem volt képes kitölteni lelkükben azt az ürességet, amely rá-rátört az emberre, amikor leszállt a November 7. téren, és odasandított a Savoy bár felé. A sarki presszó szimpla kávé és konyak kettőse mellől nemcsak a játék vágya hajtja őket egy stilizált világba, hanem minden bizonnyal az elvágyódás is. Így a barátok az egyik lehetséges menekülési útvonalat választják, és elvonultan a városi hétköznapoktól indián játékkal és az azzal együtt járó virágnyelvvel idézik meg a gyerekkori történeteken túl az emberi jellem és szituációk átláthatóságát, egyértelműségét. Mindezt akkor játsszák, amikor a nagy konszolidáció után a hatalom még mindig félt az 56-os forradalom utórengéseitől, és gyanakvása nem lanyhult egészen a rendszerváltásig.

A társaság egyik tagjának az unokája, Kishorváth (Csányi Sándor) filmet szeretne készíteni nagyapja visszaemlékezései alapján, de munkája kezdetén egy nem várt tanú felbukkanása, a nagyapai barátnak, az értelmetlenül elpusztított Szoboszlainak az unokája ébreszti rá, hogy a hamis emlékek hamis tudatot szülnek. Ezt az ördögi kört az új nemzedéknek kell megszakítania egy szembesítés, szembesülés során.

A film történetének egyik vetülete a generációk kapcsolata saját jelenükhöz. Három nemzedék – a nagyszülőké, az apáké és a fiaiké – három különböző múlthoz való viszonyulási stratégia. Míg az idősebbek az tudatos amnéziát választják, addig a fiatalabbak az igazmondás radikalizmusában hisznek, a középkorúak pedig igyekeznek békévé oldani az emlékezést múlt és jelen között. A másik vizsgálódási pontja a filmnek, a hatalom retorikája, amely képes volt szinte minden józanságot kijátszani, és valamilyen kényszerre hivatkozva olyan helyzetet teremteni, amelyben a beszervezett, ha csak egy pillanatra is, de bólintott, és ezzel végleg megpecsételte a sorsát. Kishorváth nagyapját beszervezik, aki elhiszi, hogy meg lehet egyezni a hatalommal, de mivel az sosem nyílt kártyákkal játszik, a férfi veszít, és tettével akaratlanul is tragédiát idéz elő.

Török Ferenc szívesen kísérletezett új kifejezési formákkal már előző tv-filmjében, a Koccanásban is. Hasonló invencióval, de más irányba mozdult az Apacsok-ban, mert egy merev struktúrából, a korra is oly jellemző diafilmek mozdulatlan látványvilágából merítve különböző idősíkok váltogatásával tette mozgalmassá és izgalmassá a történetet. Sokáig észre sem vesszük, hogy a szereplők mindig csak ülnek és polemizálnak. Az is csak később tűnik fel, hogy a díszletek egy része festett. Az operatőr, Garazs Dániel, olajzöld képei komorak, fegyelmezetten követik a feszes és feszült dialógusokat. A szekvenciaszerűen felbukkanó fekete-fehér, dokumentum jellegű felvételek indián képei anélkül oldják a feszültséget, hogy kizökkennénk a történtek hatása alól.

A rendezőnek tehát sikerült erényt kovácsolnia a pénzhiány okozta hátrányokból. Alkotótársai a Radnóti Színház társulatából többek között Csányi Sándor, aki egy újabb arcát mutatja meg a moziközönségnek. Kishorváth és a nagyapa szerepében maga is áldozat, és a naiv, jóindulatú embertől eljut a keserű kiábrándulásig. Schneider Zoltán az idősebb és a fiatalabb Szoboszlai megformálója, a kissé egysíkú feddhetetlen és kérlelhetetlen hős szerepébe próbál izgalmas színt vinni. Szervét Tibor tartótiszt alakítását méltán díjazta a szakma, mert az arroganciája mögött képes megmutatni a hatalom rettegését az önleleplezéstől. Csomós Mari is kiemelkedő, akinek a nagymamája a „semmire nem emlékezem, így semmi sem történt” össznépi felejtést jelképezi. A fiatalok, Wéber Kata, Marjai Virág és Karalyos Gábor is jelentős hangsúlyt adnak a filmhez alakításukkal.

Az Apacsok-ban Török Ferenc érzékeny pontra tapint besúgó múlt vállalása és az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala tekintetében. Eddigi kormányaink fel-fellángolásuk ellenére is gyengének mutatkoztak e témában, így a művészeken a sor, hogy a közeli-és távoli történelmünk tisztázására kényszerítsék őket. Kérdés, kapnak-e rá esélyt?

9/10 pont

Apacsok - színes, magyar filmdráma, 80 perc, 2010
Rendező: Török Ferenc
Szereplők: Csányi Sándor (Horváth), Gazsó György (Apa,), Szervét Tibor (tartótiszt)
Csomós Mari (Nagymama) ,Schneider Zoltán (Szoboszlai)
Bálint András (Hegedűs), Karalyos Gábor (Szilaj ló), Wéber Kata (Edit), Marjai Virág (Csilla)

Hozzászólások (1)

Hirdetés