A képet fentről készítették, nem éppen madártávlatból, mert elég jól láthatóan egy férfi az akkurátusan betekert és összekötözött holttestet a búzakalászok között egy piros autóhoz vonszolja. Harmonikus kompozíció, élénk, vidám színek. Csak azt a testet nem lehet feledni, akárcsak a film nyugtalanító végét.

A Néma csönd című német film igencsak nekimegy a bizalmunknak, amit ösztönösen is a létezés, a mindennapok iránt táplálunk, mert első nekifutásra a „búza” szó asszociációs körébe minden bizonnyal az élet villan be, a halál képzete semmiképpen sem. A rendező komoly figyelmeztetéseként vehetjük ezt a krimibe ágyazott történetet őszinteségről, barátságról, szolidaritásról, egyszerűen csak emberi mivoltunkról.

Nyomasztó, egyben kihívó vállalkozás is Baran bo Odar fiatal svájci származású, német rendező első egész estés játékfilmje. Valószínűleg ez is lehetett a célja, hogy egy pillanatra se érezzük magunkat jól, és ne higgyük azt, a búzakalász csak azért van, hogy nekünk érjen.

Különben mit kezdjünk azzal a házgondnokkal, aki rendes, megbízható munkájával teszi kényelmessé lakótársainak az életét, és ezért a leghalványabb gyanú sem férkőzhet hozzá, miközben csendes óráiban kislányokról készült pornográf felvételeket nézeget, majd egy szép nyári napon megöl egy tizenegy éves lányt, miután megerőszakolta? Mit gondoljuk arról a fiatalemberről, aki néma társa lett ennek a gyilkosnak, majd hosszú évekkel később elismert építészként, kétgyerekes, tisztes családapaként születésnapi zsúrt rendez kicsi gyermekeinek, majd - amint később kiderül - mikor már mindenki alszik a világrendbe vetett bizalomtól mosolyra húzódott ajakkal, a tisztes családapa kiskorú gyerekekről pornográf felvételeket nézeget szintén kiskorú gyerekei szobájától néhány méterre? A rendező túlmegy az undorral vegyes elutasítás és megvetés jogos reakcióján.

Egyrészt a megtévesztés, a megtéveszthetőség természetrajza a film, másrészt az előítéletek tévútjait járja be az aljas tett körül keringő sokszereplős történet.

Nehézkesen indul. A rendező ráérősen tereli egy mederbe az eleinte külön csörgedező eseményeket, de a szorongástól terhes atmoszféra már az első pillanatoktól kezdve megüli a képeket, és nem is mozdul el bennünk a félelem az egész filmidő alatt. Az operatőr a hangmérnökkel együtt képes a beteg, beszűkült tudatállapotot megjeleníteni színekkel, fényekkel, hangokkal. A hangulat végig deprimált ebben a frusztrált világban, amely oly sok torz lelket vajúdik, és a remény benne eleve elvetélt. A két, egymástól huszonhárom év távolságra eső, gyilkossággal végződő esetben az igazság egyformán megcsalatkozik az emberi bűnhődés ellenére is. Nehéz vitatkozni ezzel a sötét vízióval, de elfogadni lehetetlen, beletörődni pedig képtelenség.

A főtétel mégsem ez, hanem az, hogy az ember bizony kétarcú. Ezt a Janus-arcot viselik a gyilkosok is, akik pontosan tudják, környezetük azokat tartja „normális” embernek, akik képesek beilleszkedni a közömbösség kínálta kényelmes rendbe, és eléggé óvatosan tarják maszkjukat valódi énjük előtt, hogy a privát szféra sérthetetlenségétől védve bármit megtehessek, mert az emberi közöny falaz nekik.

Másrészt ez a jóhiszemű, kiszámítható rendjére kényes társadalom könyörtelenül kiveti magából és megbélyegzi azt, aki veszteség érzetének utat enged, és nem fojtja el érzelmeit. Ez történik a gyilkossági ügyön dolgozó tehetséges nyomozóval is, aki a terápiás kezelés ellenére is nehezen birkózik meg fiatal felesége elvesztése miatti gyászával. Furcsa viselkedése, váratlan kitörései miatt felettesei billogként égetik belé a „nem normális” bélyeget, és végül még a vele szolidáris munkatársai is elfordulnak tőle. Ez viszont végzetessé válik, mert a férfi jó nyomon halad.

Keserű a film konklúziója, büszkén viselt civilizáltságának tudatában világunk bizalommal jutalmazza a kényelmét nem zavaró, a mosoly mögé bújt embertelenséget, és dühösen, zavartan fordul el, ha érzelmi kiszolgáltatottságát, esendőségét látja meg a másik ember tekintetében. A tabukat övező néma csönd viszont megeszi a lelket.

A színészek között ott találjuk a Szász János Ópium című filmjének egyik főszereplőjét, a dán, nemzetközileg is méltán elismert, színészt, Ulrich Thomsen-t aki most is minimális színészi eszközökkel képes nagyfokú hatást elérni a vásznon. Társa alakjában Wotan Wilke Möhring is hiteles ebben a leleplező erejű filmben.

8/10 pont

Néma csönd (Das letzte Schweigen) - színes, feliratos, német filmdráma, 119 perc, 2010.
Rendezte: Baran bo Odar
Szereplők: Ulrich Thomsen (Peer Sommer), Wotan Wilke Möhring (Timo Friedrich), Katrin Saß (Elena Lange)