2017. december 17. - vasárnap

Angolkék - Submarine

Kinyomtatom...
Fürdőkád

Csak az egészen őrült és/vagy a beteljesületlen szerelmek szoktak efféle egyetértésben végződni: egyetértésben azzal, hogy a világ, amelyben születtek, nem normális.
Ez a kulcsszó pedig eléggé relatív dolog: mindegy, hogy könyvadaptáció, vagy saját kútfőből jött forgatókönyv diktálja, hogy legyél normális: valahogy sokkal egyszerűbb megjeleníteni, ha nem vagy az.

Az önéletrajzi ihletésű, fiatalok érzelemvilágára fókuszáló alkotások sikerre vannak ítélve, mert minden moziba járó ember volt fiatal, ha már nem is éppen az. Nem nagyon lehet mellélőni tehát még akkor sem, ha hiteltelen színészt, unalmas sztorit vagy tompa fényeket dobálnak elénk a vászonra azzal, hogy „mi, ha nem ez az igaz történet”?! De a Submarine című angol próbálkozás nagyon hatásos telitalálat, ami éppen a felsoroltak ellentettjeit hozza: profi fiatalokat és ismerős sztorit nagyon angol helyszínekkel. A Sue Towsend-féle Adrian Mole könyvek érzelem-és képi világára hajaz, de van benne valami a 2010-es Stephen Frerars-rendezésből, a Tamara Drew-ból is, már ami a céltudatosságot, vagy inkább a konzekvens vonalvezetést illeti. Misszióról van szó, nincs mese: a kamaszéveit élő Oliver Tate számára egyszerre két feladat adódik: megoldani a szülei házasságát még akkor is, ha ehhez anyját erőszakkal távol kell tartania valakitől, és elkezdeni a saját (szexuális) életét, ami – lássuk be – ezerszer nehezebb dolog. Sok monológgal tűzdelt, egyes számban narrált mozi ez, éppen látható sminkkel, tengerészkék iskolás zakókkal és az angolok oly beszédes hallgatásaival.

Oliver, JordanaOliver, Jordana

Nem lehet belekötni az önjelölt spirituális vezető karakterébe, ahogy a válságba került házasság elcsépelt témájába sem, hiszen az alkotók mindezt egy fiatal fiú szemüvegén keresztül láttatják, és csak olyan aspektusból, amilyenből egy efféle tizenéves szemüveggel lehet. Ezért is tűnhet olyan fajsúlyosnak minden egyes mondat, ami elhagyja Oliver száját: egyik sem igazán olyan, mint  a hollywoodi csemeték tizenhatos szülinapjai; az angol gyerekkor más gyerekkor, mint az amerikai, és ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevesebb boldogsághormon szorul belé. Inkább a dimenziók, vagy a problémák mások: igazibbak, ha úgy tetszik életszagúbbak is, és ami a lényeg: nyoma sincs a százdolláros csábmosolynak, itt csak a félszeg öröm van a vékonyra húzott szájak között, meg néha egy önfeledt, őszinte kacaj; durva és kaján, tele gyermeki gonoszsággal. A hosszúra nyújtott dialógokat kockás takarós, esőszagú fotelekből ontják, ezt keverik egy kevés tengerparti mókával, pont mintha mi is ott lennénk. Az angolok méltán büszkék a távolságtartásukra, sőt, arra a valószínűtlenül hideg társadalomra is, amellyel/amelyben együtt élnek. Most éppen büszkén mutogatják az íróikat - főleg az azonos című regény szerzőjét, Joe Dunthorne-t -; a forgatókönyveiket és a tengert is; joggal, mert a Submarine közönségfilm.Nemcsak angol, de igazi is. Eléggé egyes számú és emberközeli ahhoz, hogy befogadjuk, beengedjük, átgondoljuk, és nosztalgiázzunk közben egy kicsit. Könnyű dolgunk van, mert az egész profi. Egészen jól játszanak, sőt; majdnem úgy, mint egy valóságshow-ban.

10/10 pont

Submarine – angol film, 97 perc, 2010.
Rendezte: Richard Ayoade
Szereplők: Craig Roberts,Yasmin Paige, Noah Taylor, Paddy Considine,Sally Hawkins

Még nem értékelted

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

jelenet

5 kategóriában győzött a Lady Macbeth a Brit Független Filmek versenyén, valamint elnyerte a Fipresci-díjat az Európai Filmdíjak megmérettetésén.

plakát

Magyaországi bemutató: 2017. december 14.

plakát

Premier előtt már december 8-án vetítik a budapesti Pólus Moziban.