Mint a fekete szemeteszsákok zörgése,amikbe elpakolják az életeket: onnan kezdődnek az emlékek. A memória csodálatos hatalma fog kézen, és visz magával: szigorúan a thatcher-i szemszögből. Nincs is más nő az egész Alsóházban, csak ő. Ilyen a megbocsátható emlékezet, és ilyen film A Vaslady.

Megint egy modern Micimackó; egy nagyon őszinte, görbe tükör. Sok high-tech és sok érzelem. Egy karácsonyi gyermek-mozi kritikája – felnőtteknek.

Csak az egészen őrült és/vagy a beteljesületlen szerelmek szoktak efféle egyetértésben végződni: egyetértésben azzal, hogy a világ, amelyben születtek, nem normális.
Ez a kulcsszó pedig eléggé relatív dolog: mindegy, hogy könyvadaptáció, vagy saját kútfőből jött forgatókönyv diktálja, hogy legyél normális: valahogy sokkal egyszerűbb megjeleníteni, ha nem vagy az.

A zenecsatornák rongyosra játszott klipjét juttatja eszembe, csak ez nem vicces. Arról a klipről van szó, amelyikben a szereplők egymást megfertőzve speciálisan ugrálnak, figuráznak a lábukkal, továbbadják a kórt, és ettől mindjárt világvége hangulat terem. David Mackenzie mozijában is adott a fertőzés, adott a világvége is,csak a túlélési stratégia más. Hétköznapi pár. Dejavu nagyon.

Ragaszkodásra tanítani többféleképpen lehet, de talán fegyverekkel a legkönnyebb. A háborús igaz történettel többen is operáltak már a vásznon, de a Halál sugárút ebben újat tud: olyannyira az emberre koncentrál, hogy több közeli arcot éget az agyunkba, mint amennyi kistotált, és ez határozottan ütős manőver a kategóriában. Jogos az Arany Pálma jelölés, de sok a puskapor.