Élvezetes hazai produkciót moziban látni többé már nem abszurd dolog, legfeljebb csak a film maga.

A Transzcendensnek nincs esze, se szíve, se lelke. Túllép az ember határain, csak épp nem úgy, ahogy gondolod, vagy, ahogy a címe sugallja: nem az értelmét, hanem a tűrésküszöbét haladja meg.

Mit jelent nekem a viasz-mosolyú Paris Hilton vagy az édes élettől kissé pisla tekintetű Lindsay Lohan, netán a kifogástalan megjelenésű Orlando Bloom? Semmit. És ha nyeretlen kamasz lennék? Nem tudom, csak Alain Delon képére emlékszem a falamon, amire egy elborult pillanatomban csókot nyomtam. Tehát arra igenis jól emlékszem, hogy lehet rajongani valakiért. A filmjeiért is, A párducért, a Rocco és fivéreiért, és a Zorroért is totál odavoltam. Egy serdülő lélek megszállottan keresi példaképeit. 

A játéktér egy kisváros sivár díszletei. A 70-es évek designja köszön vissza a falakról, a berendezési tárgyakról. Lakások, amelyek nem otthonok, leginkább egy elhanyagolt vasúti restire emlékeztetnek. Egy börtön, ahol a céltalanná vált életek viselői morzsolják mindennapjaikat. A lakásokban és a börtönben élők várakoznak, egyformán és ugyanazzal a sóvárgással a tekintetükben, zsigereikben, hogy történjen már valami. Azt vesszük észre, hogy a kint élők szabadsága sokszor alig különbözik a börtönben rekedt életektől. A történet hősei a várakozás rabságában a tánchoz, a tangóhoz menekülnek.

Ha már az imént cikkeztem a tavalyi év Legjobb női főszereplőjéről, akkor jöjjön az idei Oscar győztes, Jennifer Lawrence. Szegényke a gálán megbotlott, amikor a szobrocskát akarta átvenni, de karrierjében eddig nem tudott hibázni a mindössze 22 éves lány. Már első komolyabb szerepéért is Oscarra jelölték (Winter's Bone), aztán feltűnt az Éhezők viadalában, most pedig besöpört egy Oscart, és nem is méltatlanul. Számomra az egyik legjobb film, amit az utóbbi min. fél évben láttam, bárkinek merem ajánlani.