Hátborzongató, torokszorító, elgondolkodtató, lélegzetelállító, zseniális de legfőképpen tökéletes. Ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni a filmet. Nem sokszor van olyan, hogy egy filmnek annyira a hatása alá kerülök, hogy órákkal (sőt napokkal) utána is elgondolkodjak a filmben látott dolgokon, Most ez történt.

Nem igazán értettem, hogyan lehet egy beszédhibáról filmet készíteni, azt végképp nem, hogy miért jelölték a dadogós király történetét 12 Oscar díjra!?
Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi sül ki ebből. Aztán elégedetten távoztam a moziból, mert ismét egy jó filmet láthattam!

Olaszországban játszódik ez a néhol komikus néhol drámai jelenetekkel tarkított film. Egy hagyományokat tisztelő olasz tésztagyáros család mindennapjaiba kukkanthatunk bele. A film folyamán egyre több titokra derül fény, és kiderül, hogy a családban szinte mindenkinek vannak kisebb nagyobb titkai.

Megértem azokat, akik nem szeretik, ha helyettük képzelik el a valóságot; ezért nem nézik meg a regények filmváltozatait, és nem hajlandók megalkudni a rendezők ötleteivel. Mégis, most Hilda Hidalgo már a vörös hajfonattal meggyőzött arról, hogy szerelmet ábrázolni így is lehet. Sőt, így kell.

Először kicsit furcsa érzéssel ültem be a moziba, nem tudtam elképzelni, hogyan lehet egy közösségi oldalról filmet csinálni!? Hiszen David Fincher legújabb filmje a Facebookról szól! Nem bántam meg, hogy megnéztem! Nem meglepő, hogy Fincher ismét nagyot alkotott, hiszen olyan filmeket jegyez, mint a Harcosok klubja, a Hetedik, vagy a Benjamin Button különös élete!
A legjobban az tetszett, hogy ránk bízták a film készítői, hogy kinek van igaza. Nem kényszerítenek ránk egy végső megoldást!

A New Yorkban játszódó 3 szereplős kamaradarab az élet teljesen hétköznapi dolgairól szól csak egy kicsit más megvilágításban. Egy fiú és egy lány találkozásáról, akik mégsem teljesen olyanok mint az átlag valamint egy anya és egy fiú kapcsolatáról.

„Io sono l’amore”- hangzik az olasz film eredeti címe. Az olasz és a magyar cím is igencsak felületesnek tűnik a film történetében lezajlott mély drámához képest. Végül ez a fölöttébb lakonikus megállapítás visszaköszön a film, ha lehet ilyet mondani, végső csúcspontján.