Meggyőződésem, hogy a harmincas korosztály az élet kegyeltje. Miért? Mert már tanulmányait befejezve önálló életet élhet. A szülők már nem, saját gyerek még nem áll elő különféle elvárásokkal. Lehetünk decens menedzserek hétköznap, de hétvégén akár kockás fülű nyulak is. Aztán érkezik egy telefon.

A film témája egy olyan dolog, amit igazából a filmkészítők nem szívesen vesznek elő, főleg nem akkor, ha vígjátékot akarnak készíteni. (Bár hozzá kell tenni, hogy a Fifti-fifti ún. dramedy, azaz a dráma és a vígjátéka egyfajta elegye). A film egy betegség körül forog, méghozzá a rákról. Senki ne ijedjen meg ettől, mert én magam sem szeretek súlyos betegekről filmet nézni, de a Fifti-fiftit imádtam.

Félénk és nagyon merész is. Jó példa Terrence Malick skizoid jellemvonásaira, hogy a rendező nem vette át az Arany Pálmát Cannes-ban Az élet fájáért. Inkább a producerét küldte porondra, akit a szakma legalább annyira (el)ismer. De a szakma olykor igen kis szelet, a műértő néző pedig kihalófélben van: nem biztos, hogy úgy ért Malick nyelvén, ahogy R. De Niro.

Johnny Marco sikeres színész, nagy kanállal habzsolja az életet: nők, bulik, alkohol, luxus. Ám egy napon nagy feladat nehezül a vállára, gondoskodnia kell a lányáról. Sofia Coppola tőle megszokott módon mutatja be Hollywood pompája mögötti világot. Mégis nekem nagyon unalmas volt, többször kerültem alvás közeli állapotba, és többször éreztem úgy, hogy azonnal ki kell futnom a moziteremből.

Nagyon úgy fest, hogy Tate Taylor első rendezése nagy eséllyel indul az Oscarért, a legjobb film kategóriában és néhány hölgyemény is biztosan versenyez majd legjobb női mellékszereplő kategóriában. Ezekből is leszűrhető, hogy jó filmről beszélünk. Hol drámai, hol megnevettet, hol egy kicsit torokszorító, néhol pedig elgondolkodtató. Összességében: imádtam.