Félénk és nagyon merész is. Jó példa Terrence Malick skizoid jellemvonásaira, hogy a rendező nem vette át az Arany Pálmát Cannes-ban Az élet fájáért. Inkább a producerét küldte porondra, akit a szakma legalább annyira (el)ismer. De a szakma olykor igen kis szelet, a műértő néző pedig kihalófélben van: nem biztos, hogy úgy ért Malick nyelvén, ahogy R. De Niro.

Nem mintha belekötni szeretnék az idei zsűrielnök (és színészóriás) értékítéletébe, vagy bárki máséba, aki díjazta az ötödik Malick-filmet. (Mások díjaztak már többet is; lásd Az őrület határán díjesőjét.) Ez a mozi most olyasmibe vágja a fejszéjét, aminek értelme van; és ezt csak az látja majd túl nagy fának, aki semmit sem értett belőle. De a tömegkultúra - hazai piacon mért - sajátja leginkább az, hogy az ún. magaskultúra labdába sem rúghat mellette, és ez nem feltétlenül a néző érdektelenségéből fakad. Számos olyan alkotást száműznek az art-mozik perifériáira (és ebben a száműzés nem jogos, a periféria pedig egyáltalán nem akar pejoratív lenni!), amelyeknek biztos helye lenne a multiplexekben is, csak hát anyagi keret vagy érdeklődés hiányában sanszuk sincs arra, hogy a popcorn-romkomon edződött mozizó is láthassa őket. Pedig lehet, hogy tetszene neki. Ehhez képest egy Brad Pitt-Sean Penn duó olyan fegyvertény ma az egész vászon-világban, hogy egyik forgalmazó sem hagyná ki a nevükkel kicsit előre borítékolt ziccert. 

©Jack
15 év óta óta - CSEPPEK.hu.JackKár, hogy az élményt már senki sem tudja borítékolni, vagyis azt a pluszt, amitől más emberként jössz ki a teremből. Szerintem ezt egy ilyen magas (és a maga nemében nagyon értékes) labdával nem is lehet. Most Pitt nem mosolyog, inkább szúrósan néz, vagy csak odacsap. Az ötvenes évek egyik texasi kiskertjében tanítja gyepültetésre a gyerekeit. A feleségével együtt nevelnek három fiút, s a három közül az egyik sok-sok év múlva visszagondol a testvéreire. Nem vidám az apropó, hiszen nem élnek már mindannyian: Jack (Sean Penn) öccse halálának évfordulóján idézi föl, hogy milyen is volt, mikor még „uramnak” szólította az apját (Brad Pitt). És nem csak azért magas a labda, mert az elbeszélés koherenciája kissé csapongó; ezt a legtöbb művészfilm hozza, de itt olyan sajátos esztétikai tevékenységgel állunk szemben, ami nehézzé és mintha zavarossá tenné a filmet. A szakma és a kritikus bólogat és mosolyog, üdvözli a vonalvezetést, tapsol a "vége cím" után és fürdik a katarzisban, de az egyszerű néző majd érthetetlennek bélyegzi az egészet, mert nem lesz képben az eisensteini formanyelvvel: nem érti az evolúciós kitekintéseket és nem élvezi igazán az asszociációs montázst sem. Csak dinoszauruszokat és embereket lát váltakozó sorrendben; nem mer kérdezni, mert a vásznon is mindenkit elnyomnak; értékítéletet sem hoz, mert tán úgy érzi, fölösleges; és Sean Penn arcáról sem olvassa le a megbánás vagy a megbékélés metakommunikatív jeleit. Pedig Az élet fája csakis olyan eszközökkel operál, amelyeket meglátni nem könnyű, csak nagyon-nagyon érdemes. Ezeken pedig nem csak kénytelen elgondolkodni a befogadó, de ezt erőteljesen el is várják tőle. Ez az egyetlen hibája az ötödik Malick mozinak, hogy „nagyonművész” és szakmai: gondolkodtat, ösztönöz és (ön)ostoroz is, ha nem érted. Pedig igazi intelligens film; afféle visszaemlékezős komoly dolog; az egyenként összerakott képsorok együttese élvezhető többletjelentést ad. De csak annak, aki érti; akinek átjön az a plusz. A többieknek marad a „nagyonművész” skatulya, nameg a velős, posztmodern vigasz: amit látsz, azt kapod.

7/10pont
Az élet fája (The tree of life) - színes, feliratos, amerikai filmdráma, 139 perc, 2011.
Rendezte: Terrence Malick
Szereplők: Brad Pitt, Sean Penn, Jessica Chastain, Fiona Shaw, Joanna Going, Kimberly Whalen, Michael Showers, Bryce Boudoin