A játéktér egy kisváros sivár díszletei. A 70-es évek designja köszön vissza a falakról, a berendezési tárgyakról. Lakások, amelyek nem otthonok, leginkább egy elhanyagolt vasúti restire emlékeztetnek. Egy börtön, ahol a céltalanná vált életek viselői morzsolják mindennapjaikat. A lakásokban és a börtönben élők várakoznak, egyformán és ugyanazzal a sóvárgással a tekintetükben, zsigereikben, hogy történjen már valami. Azt vesszük észre, hogy a kint élők szabadsága sokszor alig különbözik a börtönben rekedt életektől. A történet hősei a várakozás rabságában a tánchoz, a tangóhoz menekülnek.

Tíz évvel ezelőtt a moziba járók jelentős hányadát megérintette egy törékeny francia lány mosolya és története. Filmjéről jövet egy kis ideig mi is engedni láttattuk dobogó szívünket, és nem bántuk. Amelie csodálatos élete című francia film a legérzékenyebb ponton talált el minket; tudunk-e szeretni, szerethetőek vagyunk-e magunk is?

Aki nem fogadja el a tényt, hogy a Madonna-féle fogsor (az első két fog közti pici réssel) igazi szexepil, sőt, nagyon szexi, az ne nézze meg a Szívrablókat. Ha valaki mégis így tesz, azt sem a főszereplő kissé vézna teste fogja transzba ejteni, annak ellenére, hogy ezt a karaktert a Lakótársat keresünk Romain Duris-je játssza. A Szívrablókban valami így is nagyon üt, úgyhogy ezt a filmet egyenesen tilos kihagyni – számomra az elmúlt napok egyik legnagyobb élménye volt.