„Mégis van olyan, hogy egy nő meglát egy férfit és…és otthon a falat kaparja kínjában, ha rágondol. Ha a férfi tutyimutyi, az baj. Ha rámenős, az is baj. Ha rendmániás, szólni fog minden pókhálóért. Ha túl jó illatú, már eleve gyanús…, ha meg nem elég jó szagú, csinálhat bármit, mindegy.” Szilvás csirke.

Elkiabálnám, ha dallamos zenével vagy ütős track-listával próbálnék bárkit is a Zajháborítókra csábítani, még akkor is, ha az alkotók valóban halhatatlan (azaz örökkévaló) és sokszor hallhatatlan (azaz néma) impulzusokkal operálnak (és tényleg operálnak). A film így is nézhető, de az egyetlen eredeti ötlet (és főpoén) már az előzetesben lelövődik, így az érdeklődést csak a szerelmi szál tarthatja fönn, ami lehet, hogy kevés.

Ragaszkodásra tanítani többféleképpen lehet, de talán fegyverekkel a legkönnyebb. A háborús igaz történettel többen is operáltak már a vásznon, de a Halál sugárút ebben újat tud: olyannyira az emberre koncentrál, hogy több közeli arcot éget az agyunkba, mint amennyi kistotált, és ez határozottan ütős manőver a kategóriában. Jogos az Arany Pálma jelölés, de sok a puskapor.

Oldalak