A zenecsatornák rongyosra játszott klipjét juttatja eszembe, csak ez nem vicces. Arról a klipről van szó, amelyikben a szereplők egymást megfertőzve speciálisan ugrálnak, figuráznak a lábukkal, továbbadják a kórt, és ettől mindjárt világvége hangulat terem. David Mackenzie mozijában is adott a fertőzés, adott a világvége is,csak a túlélési stratégia más. Hétköznapi pár. Dejavu nagyon.

Elkiabálnám, ha dallamos zenével vagy ütős track-listával próbálnék bárkit is a Zajháborítókra csábítani, még akkor is, ha az alkotók valóban halhatatlan (azaz örökkévaló) és sokszor hallhatatlan (azaz néma) impulzusokkal operálnak (és tényleg operálnak). A film így is nézhető, de az egyetlen eredeti ötlet (és főpoén) már az előzetesben lelövődik, így az érdeklődést csak a szerelmi szál tarthatja fönn, ami lehet, hogy kevés.

Abból, ha egy - idealistán - jóléti államban élő ügyvéd afféle „svéd krimit” ír - és az idézőjel itt csont nélkül a műfajnak szóló elismerés -; abból nem következik, hogy anyagi gondjai vannak. Akkor sem, ha csak hazai pályán eddig 400 000 eladott példány jogdíját zsebelte be. A pénz mégis olyannyira kulcskérdésnek számít manapság, hogy a filmvásznon is megfog, sztoritól függetlenül. Az Instant dohányban ráadásul utóbbi is nagyon erős: csak a kokain, csak a reváns.

A második részek és könyv-adaptációk kegyetlen tanulságai - miszerint mindig az első a legjobb, és a vásznon lehetetlen több száz oldalnyi akciót hozni - a Stieg Larsson-trilógia várva várt utolsó részében is igazolódni látszanak. Már az első kettőben is nehéz volt elfogadni, hogy a skandináv paradicsomok egyikében történik mindaz, ami. Ez csak hozzáad az élvezeti értékhez, sőt, a megoldáshoz is: mert emberi és szervezeti szinten is megmutatkozik, hogy olykor sem igazság, sem irgalom nem létezik; semmi sincs, csak a reváns.