A zenecsatornák rongyosra játszott klipjét juttatja eszembe, csak ez nem vicces. Arról a klipről van szó, amelyikben a szereplők egymást megfertőzve speciálisan ugrálnak, figuráznak a lábukkal, továbbadják a kórt, és ettől mindjárt világvége hangulat terem. David Mackenzie mozijában is adott a fertőzés, adott a világvége is,csak a túlélési stratégia más. Hétköznapi pár. Dejavu nagyon.

„Anya meg apa ivott, és apa mindig csak dolgozott, és ezért maradtam magamra” - a rendező szerint így kezdődnek a hagyományos szerkezetű filmek .Ő mást akart csinálni;valami rendkívülit, és igen, sikerült. Arcpirító képek, egyértelmű szexualitás. Much-Fals szerint filmje a magányról szól, de akárhogyis. Velős üzenet ez Dániából, szigorúan nem elsőrandira.

A második részek és könyv-adaptációk kegyetlen tanulságai - miszerint mindig az első a legjobb, és a vásznon lehetetlen több száz oldalnyi akciót hozni - a Stieg Larsson-trilógia várva várt utolsó részében is igazolódni látszanak. Már az első kettőben is nehéz volt elfogadni, hogy a skandináv paradicsomok egyikében történik mindaz, ami. Ez csak hozzáad az élvezeti értékhez, sőt, a megoldáshoz is: mert emberi és szervezeti szinten is megmutatkozik, hogy olykor sem igazság, sem irgalom nem létezik; semmi sincs, csak a reváns.

Ki kell ábrándítanom mindenkit,aki azt hiszi,hogy a gyerekek alapvetően jók. Sajnos azon keveseknek lesz igazuk, akik szerint sokszor kegyetlenek és gonoszak. Az idealista ember persze képes reménykedni, és egy jobb világról álmodni. Róla szól ez a mozi; mindenkinek, aki álmodik.