Morzsa kutya naplójából

Semmi sem utalt arra szilveszterkor, hogy a 2012-es év másnak illetve rosszabbnak ígérkezik, mint amilyenek az előző évek voltak. Gaa (Gaa=gazdasszony) megmutatta, majd gondosan eltette a képet, ami kettőnkről akkor készült: ülünk a szőnyegen egymás mellett és konfetti lóg bele a képbe.

A képen igazán bíztatóan nézek a jövő felé (az éjféli virslizés körül történhetett a fotózás, amikor már szálldogált az illat a konyhából). A Gaa? hát ő ül és engem ölel – nincs nagy vigyor vagy ilyesmi – talán még a pezsgőzésen innen van.

Semmi, de semmi sem utalt arra, hogy gyökeres változások lesznek a családban. Sőt! Sőt mondhatnám, hogy megszilárdulni látszott pár szokás, ami kedvezőn érintett. Előző évtől kezdődően nagyon leritkultak Gaval (Ga=Gazda) a közös reggeli futások. Rengeteg jó volt benne az igaz, de azt nem élveztem, amikor sötétben, hidegben nekiindultunk. Még jókat ugatni se lehetet az utcán, míg az erdőbe beértünk, mert állandóan rángatta Ga a pórázt és rám szólt, hogy legyek csendben, mások még alszanak. No, ezen „a mások még alszanak”-on fel tudtam magam idegesíteni, mert mi miért nem vagyunk „mások”? Nem jobb lenne még feküdni mindenkinek a maga helyén? Én még azt is megtettem, hogy hajnalban bementem Gaék hálószobájába lefeküdni, hogy lássák, én is alszok – de Gara nem lehetett hatni, hömpölyöghetett a hideg a fák alatt, ha úgy döntött megyünk, akkor mentünk. Felkeltünk és irány az erdő.

Mivel elfogadom, hogy mindenkinek van feladata, hát elfogadtam, hogy ez is a feladataim közé tartozik, Ga futtatása. Foghatta a pórázom végét, sőt többször engedtem, hogy elől fusson. De azt a rugalmatlanságot!! Hiába jeleztem, hogy néha jobbra, néha balra micsoda isteni illatok vannak, amit közelebbről is meg kellene szagolni – de ő csak ment egyenesen, felemelt fővel csak előre! Borzasztó volt néha ez az értetlensége, mert nemcsak a fejet kel felemelni, de ilyenkor az orrlyukat is ki kell tágítani és hatalmasat kell beleszagolni a levegőbe. Hiába mutattam, teljesen taníthatatlan volt. Arra rávenni, hogy a bokrok alatt észrevegye a szagot.., na ezzel már nem is próbálkoztam. Némi értelem is kell, hogy megfelelő szögben tartsuk a fejünket, a füleink pedig befogva a szaghullámokat odatereljék az orrhoz azokat – no és azt meg is lehet nézni, hogy mi árasztja az illatot, sőt! Meg kell nézni! Micsoda „hozzánemértésről” tesz tanúbizonyságot az a gazda, aki ilyenkor a póráz másik végén rángatózik.

Mindegy, ezek az árnyoldalak, de mellettük vannak igen szép emlékek is. Kellemes időben ott futni egy erős gazda mellett, akire a nagy kutyák se igen mertek ráugatni, élvezni azt az összetartozást, amiből a „hozzánemértők” csak a pórázt látják. Ne legyek igazságtalan, szép időben remek volt a futás. Szerettem vele lenne nagyon, azt is szerettem, ha jött Zso és Csa is velünk, sőt néha Gaa is elkísért, de ő más utakon járt. Csak mellesleg mondom, Zso és Csa gyorsabban futottak, mint Ga, de bírtam velük is az iramot. Futás végén is megtettem, amit elvártak tőlem: megengedtem, hogy a bogarásszanak (bár a kullancs nem bogár), lemossák a lábamat. Ilyenkor annyit ihattam, amennyi jól esett.

Szóval, hogy szavamat ne felejtsem, a Gaval való futások száma alaposan lecsökkent és maradt a reggeli séta Gaaval. Ő aztán nem futott velem, csak sétált (már amikor nem húztam). Nem kora reggel mentünk, hanem amikor már alig volt kutya az erdőben – de azért  egy-kettő ismerős akadt. A kutyákkal én tartottam a kapcsolatot, a gazdájukkal Gaa. No, de nem is ez volt a lényeg! 2012 év elejére már kialakult egy olyan bizalmi viszony közöttünk, hogy nem tartottam rá igényt, hogy Gaa mindig a póráz végén legyen, hagytam, hogy önállóan sétáljon. Nem volt egyszerű dolog. Gaa értelmi képessége sem veri az egeket, s hogy még dolgom van, hogy még nem néztem és szagoltam ki mindent – ezt ne értette meg. Sőt, olyan téves elképzelése volt, hogy az útról lemenni nem lehet. Hát csak így magunk között mondva, igazán murisan nézett ki, hogy föl-le sétált az úton és a nevemet kiabálta.  Aki egy kicsit is jártas a pszichológiában, tudja, hogy nem szabad odamenni azonnal az emberhez, mert akkor hogy tanul egy kis önállóságot? Ha mindig ott érez engem a póráz végén, soha nem lesz önálló. Ez annyira nyilvánvaló, de sajnos - nem és nem - nem fért a fejébe. Az, hogy alkalmazkodjon a körülményekhez – hát ilyet egyáltalán nem várhattam tőle. Amikor elmentem és mondtam neki, itt álljon és várjon – ugyan hányszor volt, hogy tovább ment? Sokszor. Amikor pedig arra bíztatva rohantam be a sűrűbe, hogy csak menjen tovább, majd utána megyek!! Oh, egek! Esett vagy hétágra sütött a nap, mint a cövek, állt az úton és várt. Sőt még a nevemen szólongatott, hívogatott is. Tudom, más kutya már rég megtorolta volna ezt a fafejűséget. De, szóval - hát én láttam a dolog másik oldalát is, s úgy gondoltam: mivel fejem fölé fedelet adtak, derekam alá fekhelyet és a tálkámba is került étel (néha az asztalról is potyogott le) – én ezért alkalmazkodok hozzájuk. Gaaval a séták igazán jók voltak. Na jó, voltak kis idegeskedések, amikor elveszett, de megoldódtak szépen – fátylat rá!

Akkor, még nem tulajdonítottam jelentőséget egy tavasz közepi eseménynek. Csab - egy mélyhangú tünemény, akinek már a nadrágja szára is csodás illatokat ont: más kutyákét, kajáét, idegen tájakét, röviden a kalandokat – szóval eljött értem és pár remek napot töltöttem vele és a már ismert és nem ismert kutyákkal. Zárójelben megjegyezve, ugye mindenkinek jól esik a kikapcsolódás, mindenkinek szüksége van egy kis feltöltődésre? – hát nekem ez a Csabbal töltött idő (Gaa valami pénzről is szokott beszélni, de nem tudom, hogy kerül a csizma az asztalra?) Szóval amikor a kikapcsolódásról Csabbal visszajöttünk,  tele volt a lakás ismeretlen emberekkel - a kaja meg az asztalok közepén volt elérhetetlen távolságban. Eszembe is jutott, hogy Gaa igen feledékeny lett az elmúlt évek alatt. Tudniillik kaját olyan bentre teszi az asztalon, mintha én ott sem lennék. Már úgysem érem el, hogy egyik mancsommal az asztalra támaszkodok, a fejemet  oldalt ráfektetem az asztallapra, és a másik mancsommal belesöpröm az ételt a nyitott számba. Borzasztó figyelmetlenség! Sőt arra sem reagálnak, amikor felteszem a két mancsom az asztallapra, már csöpög a nyálam is – senki se veszi a fáradtságot, hogy a sültes tányéron igazítson. Helyesbítek, reagálnak – le kell tennem a mancsom az asztalról. Pedig én nem azt várom el, hogy kivegyék a tányérból és az edényembe tegyék a legnagyobb darabot – csak kicsit elérhetőbb helyen lenne sültes tált, tudnék én abbó is enni. Mindegy, nevelhetetlen banda.

Nagyon elkalandoztam, tehát megjöttünk Csabbal. Rengeteg ember a lakásban, jöttek a bemutatkozások: „jaj, csak föl ne ugorj rám”, „oh, de aranyos”, „nekünk is van kutyánk” stb. Szerencsére volt valaki, aki igazán megértett és vele némi játék után beültünk az asztal alá és ismerkedtünk. Még kép is készült rólunk, csak még nem kaptam meg – talán az óviban odaadta a legjobb barátnőjének.

Ezután az összejövetel után Zso nem ment rendszeresen el reggelente. Volt, amikor később kelt fel, és tálcán kapta a szobájában a reggelit (erről Ga nem tudott, azt hiszem). Voltak napok, amikor Zso behívott a szobájába, magunkra csuktuk az ajtót és éltük az életünket.

2008. június 21. 17:23 - Morzsa ©Morzsa

Hol a bokszzsák mellett voltam, hol az asztal alatt – de a legjobb talán az volt, hogy az erkélyre is kijárhattam, mert megjött a jó idő. És Zso bontogatta a csokis dobozokat…. Nemcsak jó idő volt (időjárásilag és csokilag), de olyan meleg, hogy árnyékolni kellett az erkélyen – de akkor is ki tudtam nézni a függöny mögül, ha akartam. Voltak napközbeni futások, voltak falatok csak úgy, volt új lány, akinek néha kutyaszaga volt – de amikor itt volt én (általában) ki lettem téve a szobából. Zso kivezetett. Igen, emlékszem - erre az időszakra azt mondták: érettségi szünet. Hogy mi vagy ki ért, azt nem tudom – most már azt mondanám, a változás ért, csak nem értettem akkor.

Szuper jó volt, hogy megérkezett Csa hatalmas csomagokkal (semmi kutyaszaguk nem volt, így biztos voltam, hogy nemcsak mondja, de így is van, én vagyok egyedüli eb a szívében). Vagy az ágya alól vagy a szekrénye aljából figyeltem, hogy veri a billentyűzetet, sokszor adott enni és sétálni is vitt  – színfoltot hozott az életembe. Vagy ez is  az elterelő hadművelet része volt? Senki se mondta, hogy itt valami változás lesz. Pedig gyanút foghattam volna, de a szimatom nem jelzett veszélyt, pedig ruhahalmok nőttek az egyik szobában, aztán áttették a másik szobába, aztán még nagyobb lett a halom – és valami idegesség kezdte borzolni a légkört, azt gondoltam: nyaralás, tábor vagy ilyesmi. Majd túlélem, elmúlik és folytatódik az élet.

Akkor, július legeslegvégén valami kis sima búcsúzásra gondoltam. Na jó, elmennek ketten a családból pár napra és aztán minden folytatódik tovább. Gondoltam mindezt abból, hogy Zso és Gaa többször megsimogatott, mondott dolgokat – aztán kikerültek a látókörömből. Meglepett este, hogy Ga  nagyon komolyan mondta, hát elmentek. Ez sem ütött szeget a fejembe, hogy miért kell ezt mondani ilyen hangsúllyal, mikor én is észrevettem: a szaguk is kezdett eltűnni, igaz,  de volt már ilyen.

Nem probléma, mert ott volt mindig Csa, és különben is a következő időben gyakrabban jött Vi és Mi. Vinek kedves szaga volt, a falatok neki is néha kiestek a kezéből, akárcsak Gaanál. Mikor egyik nap Csab jött, azt hittem  a szokott kikapcsolódás kutyának , embernek egyformán. Örömmel mentem és örömmel jöttem vissza.

Hazaérkezésem után egy-két napra rá beültünk az autóba. Gaa hiányában egyedül üldögéltem az anyósülés előtti részen – ami nem volt rossz. Kényelmesebbnek tűnt, mert nem kellett Gaahoz alkalmazkodnom, akinek rossz szokásai vannak, állandóan rossz helyre teszi a térdét, a lábát, lenyomja a fejem, és persze csöndre int. Úgy ültem ott, hogy mindenki dicsért: Vi, Mi és Ga is. Sőt, amikor visszafelé kettesben jöttünk Gaval, akkor még nagyobb dicséretet kaptam tőle!

De amikor felértünk a lakásba ésGa kicsit elváltozott hangon mondta, hogy: 
- Na, öregem egyedül vagyunk - akkor már kezdett derengeni, hogy más világ jön, mert tényleg kettesben voltunk, valahol Csa is elveszett, üres volt a szobája.

Először nem tűnt olyan borzasztónak  a kettecskén: Gaval reggelente futottunk, aztán itt hagyott magamra és csak késő délutánonként jött meg. Egész napos egyedülléteimért cserébe nyitva hagyta az ebédlőajtaját és a konyhába is szabad bejárásom volt. Sok jó tulajdonsága van a családom emberi tagjainak, de a pakolási kényszer, amiben szenvednek, nem tartozik azok közé. Mindent, de mindent elpakolnak, és nem veszik észre, hogy az nem jó. Éppen csak párszor raktam ki a szelektív gyűjtőből a joghurtos poharakat az előtérbe, Ga úgy elpakolta a gyűjtőt, hogy nem fértem hozzá. Pedig még mennyi variációs lehetőségem lett volna az újabb kirakáshoz: szín szerint, rágottsági mérték szerint és egyebek. Csak úgy magunk között mondva, Gaa nagyon irigy, úgy tette bele hajdanán a szelektív gyűjtőkbe a joghurtos poharakat, hogy azokban semmi se maradt. Bezzeg Ga! Azután van mit nyalogatni a pohár belsejéből. No, persze ő sem tökéletes, mert a nutellás üvegben hiába van még valami, ha rácsavarja a tetejét. Erre mondják: ész, ész hová mész? Hát az enyém – mármint az  én eszem, ment, forgott tovább: a papírgyűjtő volt a következő. Remekül lehetett a papírokat rágni, némi nyál segítségével gombóccá formázni. Pár nap után ez a gyűjtő is eltűnt a helyéről. Ga nem is tudta, hogy a fehér műanyagtartó Gaa szagát rejti, de én bezzeg, rájöttem. A fonalgombolyagokkal csak a csekély értelmi képességű macskák játszanak – én szépen kiraktam őket az előtérbe – de Ga ahelyett, hogy megfejtette volna az elrendezés mélyebb értelmét, visszapakolta gombolyagokat. Még egyszer próbálkoztam kicsit absztraktabb formával (a szálak szoros egymásra való tekerését lazább kapcsolatra váltottam fel) – az se jött be. Se tartó, se gombolyagok – hogy hová pakolhatta?

Azt hiszik sokan, hogy a kutyák a fejük lágyára estek. Ga is. Mert Ga azt elvárta, hogy hétvégén ne keltsem korán, de arra nem gondolt, hogy nekem is van kikapcsolódásra szükségem. Szerencsére megértette, hogy szombatonként én is vele kell hogy menjek a spotfoglalkozásra. No, nem azonnal vette a lapot, párszor el kellett vonyítanom a Paraszbecsület szerintem idevágó részét és a Rabszolga kórust – a hangszerelés állítólag eredeti volt és a hangerő olyan, hogy az Operaházban nem kellett volna erősítőt alkalmazni. A lényeg, hogy a Ga visszajött az autótól és én nemsokára elfoglalhattam az anyósülésnél a helyem. És minden hétvégén, minden szombaton. Ez eredmény, ugye?

Teltek a napok, Csa is volt itthon egy-két hétvégén, őszi szünetben. Sőt, egyszer csak megjelent Vi és Mi csomagokkal. Itt keltek, itt feküdtek. Vi este, hétvégeken sokat volt a konyhában, Mi a számítógép előtt – így aztán napközben is visszatérhettem a kedves helyekre: konyhaszekrény hajlata, íróasztal környéke. Volt sétáltatás, volt potyafalat és éjszaka három ember szuszogása ringatott álomba. Azt hittem, hogy újra itt a Kánaán…..

Lejegyezte Gaa

Folytatás: Morzsa