Jaj, az a kutya!

A Kutya most múlt két éves. 6-7 hetes korában került hozzánk. Került? Ő volt a két évvel ezelőtti karácsonynak a fő ajándéka.

Évekig ellenálltam. Férjem többször felajánlotta – míg a gyerekekkel otthon voltam - hogy vesz nekem valami kistestű kutyát, ne érezzem magam annyira bezárva! Ez volt az ürügy, mert igazából ő szeretett volna egy kutyát.

Tisztáztuk párszor, hogy először is én macska után vágyok, másodszor pedig, szerintem nem való lakásba állat: se kutya, se macska. Mivel a férjem magát a „macskát” nem tudja elviselni, én pedig a macska nyomait a lakásban, hát maradtunk állat nélkül. Ó, boldog évek!
Aztán két évvel ezelőtt igen erős lelkiismeret furdalásom támadt, mert legkisebb fiammal szinte semmit sem tudtam foglalkozni családi okok miatt. Mivel már évek óta nyúzott hol macska, hol egér és hol valami más állatért – így aztán nem tudtam nemet mondani a karácsonyi ajándékára: kutyát kért.

Megfogott azzal az állhatatosságával, ahogy hetekig böngészte a net-et, keresgélt megfelelő fajta után. Apjával összeállítottak egy listát a „veendő kutyafajtákról”. Megkaptam a döntési jogot, választottam: beagle.
Választottam és rosszul.

Döntésem után pár napra már telefonon le lett beszélve a kutyavásárlás. December 24-én délután egy dobozban megérkezett a kutya. 6 kg-os, már jóval nagyobb volt, mint amilyennek én a kiskutyákat gondoltam. De ez még semmi: rövidnek találtam a lábait, én másra, olyan puli-arányúra gondoltam. Na mindegy, amúgy kedves pofája volt, háromszínű bundája.
A rövid lábain hamar túltettem magam – de ezek után jöttek az izgalmas történések! Azt gondoltuk, hogy rajtunk múlik, milyen hamar lesz szobatiszta. December 26-án összeült a családi tanács, vissza vigyék-e a kutyát vagy sem? Nekem elegem volt már mindenből: állandóan pisilt, mindenhová. Meghosszabbítottuk a türelmi időt, majd a gyerekek iskolai szünete alatt szobatisztaságra szoktatjuk! Eltelt a hét, közeledett az iskolakezdés – és férjem szabadsága is lejárt – semmivel sem lett kevesebb a „vizes alkalmak és foltok száma” – amiből több lett, az én kiborulásaim. Egyre jobban feltalálta magát a lakásban, végigjárta a szobákat, már a parkettán is otthon érezte magát – és foltok, hurkák és szagok utána … Bezzeg az erkélyen semmi produktum nem volt, pedig sok dolgot kitaláltunk, hogy
oda kéredzkedjen ki.

Elég, mondtam, s férjem is beleegyezett, csak….. csak azt mondta, hogy azért kell visszavinni a kutyát, mert „anyu nem bírja”- s mondat folytatásából az derült ki, hogy bírhatnám. És ezt nem tudtam elviselni. Mert ez egyszerűen egy „rámkenés” lett volna. Én azt vártam, hogy belássák, az adott helyzetben nem lehet még rám tenni egy kutyát is – beteg mellett éjszakáztam heteken keresztül, nappal se volt pihenésem. Szóval maradt a kutya.
A kutya 5 hónapos korára lett szobatiszta – az állatorvos azt mondta, „ha agyoncsapjuk, akkor se lesz egy beagle korábban szobatiszta”. Igaza lett.
Persze, a lakásunk is gyökeres átalakuláson ment át:

  • csak három kabátot rágott meg a viselhetetlenségig, míg rájöttünk, hogy hová tegyük a fogast,
  • a papucsainkat lecseréltük,
  • csökkent a csörgőórák száma is,
  • a papírkosarakat, szemeteseket állandóan ürítjük és figyeljük (mint terror-veszély esetén) a mai napig,
  • lecsökkentettük a papír zsebkendő-tárolóhelyeket, amely náthás időszakban katasztrofális az érintettek számára,
  • tapéta-hiányok keletkeztek és minden helyiségben vannak tapéta-elszíneződések, amely jelöli azokat a helyeket, ahol előszeretettel tartózkodik a kutya,
  • és  a szinte állandó szőrhullás miatt szőr-szőnyeg borítja a lakást és a porszívó nem bírja (illetve én a porszívó szőrtelenítését) nem bírom …

itt abbahagyom, nem azért, mintha nem tudnék még mást is mondani e témában.

Hányszor mondják: az a baj, hogy nem tudsz pozitívan gondolkodni! Megpróbáltunk. Rájöttünk, milyen szerencse, hogy a lakásunk minden helyisége egy tágas előtérből nyílik.
Az előtérben jól elfér a kutya, ha mi nem vagyunk otthon. Hogy ne legyen sötétben – ablaktalan az előtér – nyitva hagytuk az ajtókat, eléjük farácsot szereltünk. Mint mikor mászó, totyogó gyerek van a lakásban, s nem akarjuk, hogy veszélyes helyekre menjen, mert nem tudunk állandóan a nyomában lenni. Más kérdés, hogy ettől hogy néz ki a lakás. Kinéz...

Tavaszra az itthoni dolgokba is változás állt be, már nem volt szükség a betegápolási tevékenységemre, de akkor meg jött más probléma. Az eltelt 4 hónapban a kutya hozzá szokott ahhoz, hogy mindig itthon van valaki.  Főleg én. Most meg el kell mennem itthonról, én is eljárok dolgozni. Mi lesz a kutyával, akit gyakran le kell vinni, mert ha reggel nem végzi el a dolgát, akkor délutánig nem bírja ki? És ha a gyerekeknek délutáni elfoglaltságuk van? Szóval jött a szervezések és a rohanások kora… Mert az is hozzátartozik a képhez, hogy az „érdekeltek” belefáradtak a kutyázásba. Karácsonykor még a férjem és a legkisebb fiam is döngette a mellét, ők majd ellátják. Mire rendeződött a szobatisztaság, elfáradtak. Bár a család többi tagja is kivette a részét a kutyázásból, de nekünk is elegünk volt belőle: nagyobb fiam már nem lakott velünk, a középső nem akart kutyát, én pedig, amikor felszabadultam az évek óta tartó fizikai és lelki terhelés alól, megroggyantam és szerettem volna magammal foglalkozni. Többször kibuktam, de a kutyának mindig megmondtam, nem tehet róla, mi döntöttünk így, hogy lakjon velünk.

Szerintem az általános problémák a kutyatartással az alábbiak:
Pénz. Először is megvenni se olcsó dolog. Aztán jönnek az oltások, a kellékek – úgymint póráz, tálka, alvóhely és egyebek. És akkor még nem beszélek az étkezésről, pláne, ha válogatós a drága, ki kell próbálni pár tápszert, amíg rájövünk, mi is lenne jó neki. A kutyaiskola is feneketlen pénzkiadási lehetőség.
Idő. Sétáltatni, futtatni, mozgatni bizonyos rendszeresség szerint minden nap. Ha az embernek van pénze, ez is könnyebben megoldható. Tudok olyan lehetőséget, hogy leadom a kutyát napközben és este hozzák vissza, vagy csak megsétáltatják napközben  1-2-szer.
Ha elutazok, akkor is valahová el kell tennem – megoldható. Pénz.
Tartás. Vallom, hogy nem való lakásba. Nem tud mozogni, nem tud „emberi normák szerint” tiszta lenni, ami azt jelenti, hogy többet és gyakrabban kell takarítani. A lakás fenntartartása és tisztántartása időigényesebb és drágább lesz.

A beagle fajtával kapcsolatos probléma: az ösztönei fejlettek. Még mindig vadászna. Ha szagot fog, csak az van. Mondhatom neki, gyere vissza – talán fizikailag nem is hallja. Rohan és a fölfelé mutató farkán is szinte látni az extázist: szag! Nem szolga, a szabályt betartja, ha egyetért vele, ismétlem: ha egyetért vele...
Hiába jártunk vele kutyaiskolába – a középső fiamé az érdem, ő szánta rá a legtöbb időt és energiát és amikor már ő sem tudta megoldani, abbamaradt – nem szófogadó. Az oktató szerint rendszeresen kellene járni vele, és akkor jobban rögzülnének benne a dolgok, de nem lesz soha igazán „szófogadó”. Ez alatt azt értsék, hogy a kutya ül, fekszik, megért pár parancsszót – de póráz nélkül nem lehet vele sétálni. Miközben fáj a szívem, mert elengedném, de hová? Autó alá? Nekiiramodik és hol jön rá, hogy elhagyott? Próbáltam. Leizzadtam és idegeskedtem és kifutottam az időkeretemből.
No és a szőrhullás. Azt gondoljuk, hogy hosszú szőr, sok baj. Ez nem egészen igaz. A beagle-nek közepes a szőre és lakásban való tartáskor kicsit megbolondul az egyensúlya: őszre besűrűsödik bundája, készül a hidegre, de a meleg lakás miatt melege van – és hullik a szőr. És nem tudja a szabályozása: mi is van itt? Kint hideg van és a biológiai óra is azt mondja, de a nap nagy részében mégis meleg van? És nő a szőre és hullik...

Jött a második december, amit nálunk töltött a kutya, jött a tavasz és nehezedett az életünk. Hetekig nem voltam a családommal, férjemre hárult minden munka. Amikor hazafelé tartottam és az utolsó három órát férjemmel átbeszélgettük (elém jött), azt mondta, hogy nem lehet bírni: rohan a munkába, otthon is el kell végezni a házi munkát és ott a kutya... És még hétvégén se lehet pihenni,  mert akkor is fel kell kelni és este későn is le kell vinni … és mondta a porszívót és a letépett tapétát...
…és a kutya, aki már „sértésnek vette”, ha éjszaka valaki felkelt és megzavarta az álmát, szóval ez a kutya éjjel egy óra után felugrott a helyéről, amikor megérkeztem és mintha rugó lett volna a lábain, úgy ugrált körülöttem. Nem hittem el.

Nem sok idő telt el és két gyerekünk táborba utazott. Két napig nem lehetett magára hagyni a kutyát. Nem tudtam otthonról elmenni, sőt, ha nem vette észre, hogy kimentem a szobából, már akkor el kezdett vonyítani. Utána is napokig úgy mentünk el otthonról, hogy nyüszített. És a volt olyan szomszéd, aki szóvá tette.
Készültünk a nyaralásra. Döntöttünk, odaadjuk valakinek a kutyát. Találtunk neki megbízható helyet, ahol „nyaralni fog”, amíg mi is.  Aki elvállalta, megígérte, hogy jó helyre fogja csak adni – megbíztunk a férfiben. Amikor beszállt kutya a kocsiba  (mert igenis, beszállt, jókedvűen – mert aki elvitte, még erre is ügyelt, lekísérni nem lehetett, mert így ”nem hagytuk el, csak az ismerőssel ment el sétálni”) néztem az ablakból és sírogattam.
És sírogattam, mert szívtelennek éreztem magam, miközben tudtam, ez jó döntésnek ígérkezik.

A kutya átsegített bennünket egy nehéz időszakon: anyám életének utolsó hónapjain, amely az egész családot megviselte. E mellé társultak még munkahelyi és más családi problémák is. Sírtam, mert a kutya mindenkihez a maga módján alkalmazkodott. A legkisebbnek „nyúzótársa volt”, a középsővel haveri kapcsolat alakult ki, a legnagyobbat kitörő örömmel fogadta, ha hazalátogatott, a férjemmel futott és sétált - bár nem szerette, de nekem megengedte, hogy együtt üldögéljünk a padon és követett a lakásban, zsarnokoskodott velem, addig borogatta a szemeteseket, amíg nem foglalkoztam vele egy kicsit – hisz miért vagyok otthon, ha nem őérte?  Mindezt úgy tette, hogy megmaradt az egyénisége, bár azt hiszem, mi is ezt akartuk. Ezért sírtam, mert mindent megtett, hogy családtag lehessen. Férjem azt mondta, hogy jobb lesz neki, mert nagyobb fizikai szabadságot kap, bár ő is nagyon sajnálja...

Együtt jött haza a család a nyaralásból. A fiúknak elmondtuk, hogy a kutya valószínűleg nem jön haza, de az, biztos, hogy jó helyre kerül.
Hazaérkezés után két nappal mégis beállított egy megvarrt fülű szomorú kutyus.
A történet a következő: volt egy gazdi, aki meglevő kutyája mellé befogadta volna a mienket.  Miközben ott rohangált a két kutya a kertben, s már arról volt szó, hogy akkor most itt marad (ez volt már a második találkozás), amikor a mi kutyánk a másik felé kapott, a másik kutya a mi kutyánk felé – és kaff, majdnem letépte a fülét. Orvos, szuri, varrás ..
Így most visszajött a nyaralásból hozzánk. Mikor a férfi, akinél – több kutya társaságában - három hetet töltött, felállt, hogy most megy, a kutyánk is odaállt mellé, hogy ő is megy. Mikor azt mondta neki: a kutya marad – nyugodtan velünk maradt.
Egy nap is eltelt, amikor el kezdett a lakásban mozogni. Nagyon furcsa volt, hogy nem örül nekünk, azt hittük, haragszik. Arra is gondoltunk, talán szokatlan neki a hely, hiszen szabadban volt három hétig. De utólag kiderült, a fő probléma az lehetett, hogy lázas beteg, fáj neki a füle, mert ahogy meggyógyult minden visszaállt a régi kerékvágásba.

Jött a karácsony és harmadszor is velünk volt.
Középső fiam azt mondta:
Anyu, életed legrosszabb döntése volt ez a kutya, DE most már nem lehet visszacsinálni. Felelősek vagyunk érte.

A legkisebb meg azt mondja: nem volt rossz döntés...

Folytatás: Morzsi kutya naplójából

Hozzászólások (9)

  • anon
    Anonymous (nem ellenőrzött)

    Minden kutya nevelhető.Érzik, ha szeretik őket és azt is, ha nyűgnek tartják.Sajnálom,hogy néhány ember meggondolatlanul kutyát vesz.A cikk a kutyatartóra nézve SZÉGYEN!

    máj. 23, 2009
  • anon
    morzsa

    Rossz cikkíró vagy SZÉGYEN-letes dolgot művelő ember vagyok?
    A puding próbája, hogy megeszik. A cikké, hogy elolvassák. Nem vagyok álszent, nekem is jól esik (esne), ha tetszést aratnék.

    Anonymous. rövid reagálására a válaszom: vagy nem egy hullámhosszon vagyunk és más normák szerint ítéljük meg a dolgokat, vagy csak alkalmatlan az írásom, nem tudtam a történetet jól elmondani és fatális félreértésre adott okot.
    Az én normám szerint: csak rossz döntés volt (én hoztam, vegyük meg a kutyát!), nem SZÉGYEN-ről van szó. Az lenne a SZÉGYEN, ha kínoznám a kutyát, ha embertelenül állattalan körülmények között tartanám, eltaszítanám, kidobnám, út szélén hagynám.
    Nem SZÉGYEN, hogy a rossz döntésem következményeiből adódó terhek viselését én is vállalom – s a családom többi tagja is részt vesz a plusz terhekben, hiszen őnekik meg teljesült „az alaposan meg nem fontolt kívánságuk”. Ők akarták.
    A cikkben említett „nyaraltató” férfi, aki már 20 éve kutyákkal hivatásszerűen foglalkozik, azt mondta, nagyon jó idegrendszerű kutyánk van – ami egyrészt születési adottság, másrészt pedig a tartási körülményekből adódik.
    Nem érzek SZÉGYEN-t, és/de nem is tagadom, hogy van egy kutyánk is, akinek a tartása bizony elég nagy többletterhet ró ránk. Ha nem lehetetlenül el a helyzetünk, akkor élete-életünk végéig velünk marad.
    Nem kívánok senkit se meggyőzni arról, hogy elég szeretetet kap-e a kutyánk. Én tudom, a kutyánk meg érzi és vesszük a visszajelzéseit.

    Rossz cikkíró vagy SZÉGYEN-letes dolgot művelő ember vagyok?
    Ha megkérdezik tőlem, nemcsak az elsőre szavazok, de a második állítást egyenesen visszautasítom.

    máj. 24, 2009
  • anon
    Anonymous (nem ellenőrzött)

    Nekem tetszett a cikk. Mivel nekem is ilyen fajta kutyám van, így teljesen átérzem a veled történteket. Nálunk is a kukaborogatástól a megrágott ajtófélfáig minden megvolt. A kabátokról ne is beszéljünk. Ilyen egy beagle. Állítólag 2 éves koráig nem is várhatjuk tőlük, hogy benő a fejük lágya.

    jún. 08, 2009
  • anon
    Anonymous (nem ellenőrzött)

    Komolyan sajnálom ezt a kutyát.. :(

    jún. 11, 2009
  • anon
    Anonymous (nem ellenőrzött)

    Mintha csak a saját életemről olvasnék.
    Szerintem remekül cselekedtél, ennél jobban nem tehettél volna.

    aug. 04, 2009
  • anon
    Dóri (nem ellenőrzött)

    Mi a miénket örökbe fogadtuk, ugyanis valaki kidobta! Nem ismertük a fajtát, amit tudtunk róla, hogy makacs és sokat eszik... De ez rólam is elmondható, úgy hogy úgy voltam vele, hogy ezzel nem lesz gond.:)
    Egy hete van velünk, és ez alatt az egy hét alatt rájöttem, hogy miért rakhatták ki! Szívtelennek tűnik, de meg tudom érteni az illetőt... Persze én ilyet sosem tennék, soha nem tudnék tükörbe nézni, de akkor is meg tudom érteni!
    Mert ez az a fajta kutya, ami a nap 24óráját igényli, és még többet is!
    De elmondom én hogy csinálom, hogy még nem adtam túl rajta:
    - minden reggel (6:00) pisi-kaki a kertben,
    - utána jön velünk a munkahelyünkre (fatelep, megoldható)
    - egész nap kint szaladgál, persze amikor bejön az irodába lepisili a szőnyeget és bekakil... (ezt lassan megtanulom kezelni)
    - délután haza eszik, alszik velem egyet
    - újra pisi, játszás (ilyenkor bevadul, mert elemében van nagyon)
    - aztán alszás van (de előtte még egyszer pisi-kaki)

    És ezek a fő momentumok, mert ezek közt van az, hogy:
    mindent szétrág és folyton figyelni kell, h mi van a szájában... és ha rászólunk, még 10x megpróbálja, hátha 10x-re már ráhagyjuk és rághatja (de NEM 11x is rá kell szólni)!!!
    pisilésre figyelni kell, és elkapni ha belekezd
    asztalnál nem etetni
    nappaliba nem mehet be (persze megpróbálja, naponta 20x, de ilyenkor jön az ellenség (újságpapír) és kikap)...

    Na mindegy, nekünk volt már pár kutyánk és tudom milyen nevelni őket, és eddig ilyen nehéz dolgom nem volt még!
    Ha valaki jó kutyát akar, akkor vegyen cane corsot, annál nincs jobb választás!!!

    DE A LÉNYEG, AKI MEGFEDDNÉ A CIKK ÍRÓJÁT, AZ VEGYEN MAGÁNAK EGY BEAGLE-T ÉS TAPASZTALJA MEG, HOGY MENNYIRE NEHÉZ IS VELÜK!
    Én az enyémet olyankor szeretem a legjobban amikor alszik!:D

    szept. 03, 2010
  • anon
    komikati (nem ellenőrzött)

    A körülményeink másak, de a szituációkat teljesen átérzem. Nálunk is mindenapos téma a kutya kártétele. Összemarja az autókat az udvaron, minden cipő és mozdítható tárgy veszélyben van tőle. De így imádom.
    Ha 2 évvel ezelőtt valaki nekem azt mondta volna, hogy a lakásomban kutya lesz, nagyon kinevettem volna. Most van. Megnyugtat a szuszogása, ahogy alszik a fotelemben. Szőrös? Nem baj, van porszívó. Engem ez a kis állat olyan türelemre, szeretetre tanított, amin magam is csodálkozom. A cikk írójának is csak ezt tudom ajánlani.

    nov. 03, 2012
  • anon
    JÁZMIN (nem ellenőrzött)

    T.CIKK IrÓ!VÉGIGOLVASVA,nagyon is megértem,totál át érzem amit írt.a szív-fájdalmát,és totál sz....i bele amit a többi magyokos degradál.NEM vagyunk tökéletes gazdák egy beagle számára tény pont mert valóban nagyon nehéz kiskutya.A miénk iszonyat harap.de viseljük minden egyébbel együtt amit művel,probáljuk nevelni,fegyelmezni igaz sosem veréssel,vagy hasonlóval...és nem tudjuk hol a hiba....kislányom kicsi nyilván nem jól kommunikál felé,de...nem normális az se hogy tényleg lehetetelen élni már normálisan mellette...de küzdünk.A KICSI sír h maradjon,és sírok a sebek számától a kezeimen...és próbálunk kitartani,miután 12 évig labradort,elötte2 németjuhászt neveltünk fel.PAPIKRÓL,es hörcsögökről gondoskodtunk jól.NEM hinném h a cikk írójával volna csak a gond..a sogornőm szerint kifejezett cikket olvasott erről h a beagle nem való bárkinek,rossz természetű,de ...vitáztunk vele is.PEDIG IGAZ.

    jan. 22, 2015
  • anon
    Anonymous (nem ellenőrzött)

    Nem is gondoltam, hogy még Valaki 2015-ben is elolvasta a Jaj, az a kutyá-t. Sajnos, a folytatás nem happy end. De sok jó volt abban a 6 és fél évben, amit Morzsi a családunkkal együtt élt meg. Ha ide lépsz, a folytatást megtudhatod: http://cseppek.hu/cikk/5318morzsi-kutya-naplojabol
    Sok türelmet a kutyátokhoz!

    júl. 07, 2015