A Kutya most múlt két éves. 6-7 hetes korában került hozzánk. Került? Ő volt a két évvel ezelőtti karácsonynak a fő ajándéka.

Évekig ellenálltam. Férjem többször felajánlotta – míg a gyerekekkel otthon voltam - hogy vesz nekem valami kistestű kutyát, ne érezzem magam annyira bezárva! Ez volt az ürügy, mert igazából ő szeretett volna egy kutyát.

Tisztáztuk párszor, hogy először is én macska után vágyok, másodszor pedig, szerintem nem való lakásba állat: se kutya, se macska. Mivel a férjem magát a „macskát” nem tudja elviselni, én pedig a macska nyomait a lakásban, hát maradtunk állat nélkül. Ó, boldog évek!
Aztán két évvel ezelőtt igen erős lelkiismeret furdalásom támadt, mert legkisebb fiammal szinte semmit sem tudtam foglalkozni családi okok miatt. Mivel már évek óta nyúzott hol macska, hol egér és hol valami más állatért – így aztán nem tudtam nemet mondani a karácsonyi ajándékára: kutyát kért.

Megfogott azzal az állhatatosságával, ahogy hetekig böngészte a net-et, keresgélt megfelelő fajta után. Apjával összeállítottak egy listát a „veendő kutyafajtákról”. Megkaptam a döntési jogot, választottam: beagle.
Választottam és rosszul.

Döntésem után pár napra már telefonon le lett beszélve a kutyavásárlás. December 24-én délután egy dobozban megérkezett a kutya. 6 kg-os, már jóval nagyobb volt, mint amilyennek én a kiskutyákat gondoltam. De ez még semmi: rövidnek találtam a lábait, én másra, olyan puli-arányúra gondoltam. Na mindegy, amúgy kedves pofája volt, háromszínű bundája.
A rövid lábain hamar túltettem magam – de ezek után jöttek az izgalmas történések! Azt gondoltuk, hogy rajtunk múlik, milyen hamar lesz szobatiszta. December 26-án összeült a családi tanács, vissza vigyék-e a kutyát vagy sem? Nekem elegem volt már mindenből: állandóan pisilt, mindenhová. Meghosszabbítottuk a türelmi időt, majd a gyerekek iskolai szünete alatt szobatisztaságra szoktatjuk! Eltelt a hét, közeledett az iskolakezdés – és férjem szabadsága is lejárt – semmivel sem lett kevesebb a „vizes alkalmak és foltok száma” – amiből több lett, az én kiborulásaim. Egyre jobban feltalálta magát a lakásban, végigjárta a szobákat, már a parkettán is otthon érezte magát – és foltok, hurkák és szagok utána … Bezzeg az erkélyen semmi produktum nem volt, pedig sok dolgot kitaláltunk, hogy
oda kéredzkedjen ki.

Elég, mondtam, s férjem is beleegyezett, csak….. csak azt mondta, hogy azért kell visszavinni a kutyát, mert „anyu nem bírja”- s mondat folytatásából az derült ki, hogy bírhatnám. És ezt nem tudtam elviselni. Mert ez egyszerűen egy „rámkenés” lett volna. Én azt vártam, hogy belássák, az adott helyzetben nem lehet még rám tenni egy kutyát is – beteg mellett éjszakáztam heteken keresztül, nappal se volt pihenésem. Szóval maradt a kutya.
A kutya 5 hónapos korára lett szobatiszta – az állatorvos azt mondta, „ha agyoncsapjuk, akkor se lesz egy beagle korábban szobatiszta”. Igaza lett.
Persze, a lakásunk is gyökeres átalakuláson ment át:

• csak három kabátot rágott meg a viselhetetlenségig, míg rájöttünk, hogy hová tegyük a fogast,
• a papucsainkat lecseréltük,
• csökkent a csörgőórák száma is,
• a papírkosarakat, szemeteseket állandóan ürítjük és figyeljük (mint terror-veszély esetén) a mai napig,
• lecsökkentettük a papír zsebkendő-tárolóhelyeket, amely náthás időszakban katasztrofális az érintettek számára,
• tapéta-hiányok keletkeztek és minden helyiségben vannak tapéta-elszíneződések, amely jelöli azokat a helyeket, ahol előszeretettel tartózkodik a kutya,
• és  a szinte állandó szőrhullás miatt szőr-szőnyeg borítja a lakást és a porszívó nem bírja (illetve én a porszívó szőrtelenítését) nem bírom …

itt abbahagyom, nem azért, mintha nem tudnék még mást is mondani e témában.

Hányszor mondják: az a baj, hogy nem tudsz pozitívan gondolkodni! Megpróbáltunk. Rájöttünk, milyen szerencse, hogy a lakásunk minden helyisége egy tágas előtérből nyílik.
Az előtérben jól elfér a kutya, ha mi nem vagyunk otthon. Hogy ne legyen sötétben – ablaktalan az előtér – nyitva hagytuk az ajtókat, eléjük farácsot szereltünk. Mint mikor mászó, totyogó gyerek van a lakásban, s nem akarjuk, hogy veszélyes helyekre menjen, mert nem tudunk állandóan a nyomában lenni. Más kérdés, hogy ettől hogy néz ki a lakás. Kinéz...

Tavaszra az itthoni dolgokba is változás állt be, már nem volt szükség a betegápolási tevékenységemre, de akkor meg jött más probléma. Az eltelt 4 hónapban a kutya hozzá szokott ahhoz, hogy mindig itthon van valaki.  Főleg én. Most meg el kell mennem itthonról, én is eljárok dolgozni. Mi lesz a kutyával, akit gyakran le kell vinni, mert ha reggel nem végzi el a dolgát, akkor délutánig nem bírja ki? És ha a gyerekeknek délutáni elfoglaltságuk van? Szóval jött a szervezések és a rohanások kora… Mert az is hozzátartozik a képhez, hogy az „érdekeltek” belefáradtak a kutyázásba. Karácsonykor még a férjem és a legkisebb fiam is döngette a mellét, ők majd ellátják. Mire rendeződött a szobatisztaság, elfáradtak. Bár a család többi tagja is kivette a részét a kutyázásból, de nekünk is elegünk volt belőle: nagyobb fiam már nem lakott velünk, a középső nem akart kutyát, én pedig, amikor felszabadultam az évek óta tartó fizikai és lelki terhelés alól, megroggyantam és szerettem volna magammal foglalkozni. Többször kibuktam, de a kutyának mindig megmondtam, nem tehet róla, mi döntöttünk így, hogy lakjon velünk.

Szerintem az általános problémák a kutyatartással az alábbiak:
Pénz. Először is megvenni se olcsó dolog. Aztán jönnek az oltások, a kellékek – úgymint póráz, tálka, alvóhely és egyebek. És akkor még nem beszélek az étkezésről, pláne, ha válogatós a drága, ki kell próbálni pár tápszert, amíg rájövünk, mi is lenne jó neki. A kutyaiskola is feneketlen pénzkiadási lehetőség.
Idő. Sétáltatni, futtatni, mozgatni bizonyos rendszeresség szerint minden nap. Ha az embernek van pénze, ez is könnyebben megoldható. Tudok olyan lehetőséget, hogy leadom a kutyát napközben és este hozzák vissza, vagy csak megsétáltatják napközben  1-2-szer.
Ha elutazok, akkor is valahová el kell tennem – megoldható. Pénz.
Tartás. Vallom, hogy nem való lakásba. Nem tud mozogni, nem tud „emberi normák szerint” tiszta lenni, ami azt jelenti, hogy többet és gyakrabban kell takarítani. A lakás fenntartartása és tisztántartása időigényesebb és drágább lesz.

A beagle fajtával kapcsolatos probléma: az ösztönei fejlettek. Még mindig vadászna. Ha szagot fog, csak az van. Mondhatom neki, gyere vissza – talán fizikailag nem is hallja. Rohan és a fölfelé mutató farkán is szinte látni az extázist: szag! Nem szolga, a szabályt betartja, ha egyetért vele, ismétlem: ha egyetért vele...
Hiába jártunk vele kutyaiskolába – a középső fiamé az érdem, ő szánta rá a legtöbb időt és energiát és amikor már ő sem tudta megoldani, abbamaradt – nem szófogadó. Az oktató szerint rendszeresen kellene járni vele, és akkor jobban rögzülnének benne a dolgok, de nem lesz soha igazán „szófogadó”. Ez alatt azt értsék, hogy a kutya ül, fekszik, megért pár parancsszót – de póráz nélkül nem lehet vele sétálni. Miközben fáj a szívem, mert elengedném, de hová? Autó alá? Nekiiramodik és hol jön rá, hogy elhagyott? Próbáltam. Leizzadtam és idegeskedtem és kifutottam az időkeretemből.
No és a szőrhullás. Azt gondoljuk, hogy hosszú szőr, sok baj. Ez nem egészen igaz. A beagle-nek közepes a szőre és lakásban való tartáskor kicsit megbolondul az egyensúlya: őszre besűrűsödik bundája, készül a hidegre, de a meleg lakás miatt melege van – és hullik a szőr. És nem tudja a szabályozása: mi is van itt? Kint hideg van és a biológiai óra is azt mondja, de a nap nagy részében mégis meleg van? És nő a szőre és hullik...

Jött a második december, amit nálunk töltött a kutya, jött a tavasz és nehezedett az életünk. Hetekig nem voltam a családommal, férjemre hárult minden munka. Amikor hazafelé tartottam és az utolsó három órát férjemmel átbeszélgettük (elém jött), azt mondta, hogy nem lehet bírni: rohan a munkába, otthon is el kell végezni a házi munkát és ott a kutya... És még hétvégén se lehet pihenni,  mert akkor is fel kell kelni és este későn is le kell vinni … és mondta a porszívót és a letépett tapétát...
…és a kutya, aki már „sértésnek vette”, ha éjszaka valaki felkelt és megzavarta az álmát, szóval ez a kutya éjjel egy óra után felugrott a helyéről, amikor megérkeztem és mintha rugó lett volna a lábain, úgy ugrált körülöttem. Nem hittem el.

Nem sok idő telt el és két gyerekünk táborba utazott. Két napig nem lehetett magára hagyni a kutyát. Nem tudtam otthonról elmenni, sőt, ha nem vette észre, hogy kimentem a szobából, már akkor el kezdett vonyítani. Utána is napokig úgy mentünk el otthonról, hogy nyüszített. És a volt olyan szomszéd, aki szóvá tette.
Készültünk a nyaralásra. Döntöttünk, odaadjuk valakinek a kutyát. Találtunk neki megbízható helyet, ahol „nyaralni fog”, amíg mi is.  Aki elvállalta, megígérte, hogy jó helyre fogja csak adni – megbíztunk a férfiben. Amikor beszállt kutya a kocsiba  (mert igenis, beszállt, jókedvűen – mert aki elvitte, még erre is ügyelt, lekísérni nem lehetett, mert így ”nem hagytuk el, csak az ismerőssel ment el sétálni”) néztem az ablakból és sírogattam.
És sírogattam, mert szívtelennek éreztem magam, miközben tudtam, ez jó döntésnek ígérkezik.

A kutya átsegített bennünket egy nehéz időszakon: anyám életének utolsó hónapjain, amely az egész családot megviselte. E mellé társultak még munkahelyi és más családi problémák is. Sírtam, mert a kutya mindenkihez a maga módján alkalmazkodott. A legkisebbnek „nyúzótársa volt”, a középsővel haveri kapcsolat alakult ki, a legnagyobbat kitörő örömmel fogadta, ha hazalátogatott, a férjemmel futott és sétált - bár nem szerette, de nekem megengedte, hogy együtt üldögéljünk a padon és követett a lakásban, zsarnokoskodott velem, addig borogatta a szemeteseket, amíg nem foglalkoztam vele egy kicsit – hisz miért vagyok otthon, ha nem őérte?  Mindezt úgy tette, hogy megmaradt az egyénisége, bár azt hiszem, mi is ezt akartuk. Ezért sírtam, mert mindent megtett, hogy családtag lehessen. Férjem azt mondta, hogy jobb lesz neki, mert nagyobb fizikai szabadságot kap, bár ő is nagyon sajnálja...

Együtt jött haza a család a nyaralásból. A fiúknak elmondtuk, hogy a kutya valószínűleg nem jön haza, de az, biztos, hogy jó helyre kerül.
Hazaérkezés után két nappal mégis beállított egy megvarrt fülű szomorú kutyus.
A történet a következő: volt egy gazdi, aki meglevő kutyája mellé befogadta volna a mienket.  Miközben ott rohangált a két kutya a kertben, s már arról volt szó, hogy akkor most itt marad (ez volt már a második találkozás), amikor a mi kutyánk a másik felé kapott, a másik kutya a mi kutyánk felé – és kaff, majdnem letépte a fülét. Orvos, szuri, varrás ..
Így most visszajött a nyaralásból hozzánk. Mikor a férfi, akinél – több kutya társaságában - három hetet töltött, felállt, hogy most megy, a kutyánk is odaállt mellé, hogy ő is megy. Mikor azt mondta neki: a kutya marad – nyugodtan velünk maradt.
Egy nap is eltelt, amikor el kezdett a lakásban mozogni. Nagyon furcsa volt, hogy nem örül nekünk, azt hittük, haragszik. Arra is gondoltunk, talán szokatlan neki a hely, hiszen szabadban volt három hétig. De utólag kiderült, a fő probléma az lehetett, hogy lázas beteg, fáj neki a füle, mert ahogy meggyógyult minden visszaállt a régi kerékvágásba.

Jött a karácsony és harmadszor is velünk volt.
Középső fiam azt mondta:
Anyu, életed legrosszabb döntése volt ez a kutya, DE most már nem lehet visszacsinálni. Felelősek vagyunk érte.

A legkisebb meg azt mondja: nem volt rossz döntés...

Folytatás: Morzsi kutya naplójából