Pigniczky Réka rendezésében, a Nemzeti Filmintézet (NFI) támogatásával és az 56films gyártásában egész estés dokumentumfilm készült a legendás Kaláka együttesről - megalakulásuk 55. évében. A filmet az 56 Films gyártotta és forgalmazza.
Akkor, a 2012. év első perceiben nem Te kucorogtál oda hozzám a szőnyegre, hanem én ültem melléd. Inkább „láb alatt” imádtál lenni: ha ültem az íróasztalnál előszeretettel befeküdtél az asztal alá, vagy a székem mellé, avagy a lábamra – na jó, éppen csak a lábfejemre hajtottad a fejed.
Fekvés szerint nagyon jó helyek voltak a szekrényajtók előttiek – főleg a konyhában, de bárhol a lakásban, erkélyen elvetetted magad. Valakinek a közelében, de nem szorosan mellette.
Akkor, az óév búcsúztatása és az újév köszöntése idején is én voltam, aki szorosabbra fontam a testi közelséget. Kicsit megszeretgetni, kicsit simogatni engedted magadat – de azért tudtam, hol a határ….
Nem a pezsgő-hiány és nem is a virslire való várás hatott a lelkiállapotomra. Arra gondoltam, hogy terv szerint félévkor megint kirepül egy gyerek, és jaj messzire (a jaj, csak magamban hangzott el), én is elmegyek félévre, egy hónapra rá pakol a legkisebb a koleszba. Egyedül marad a férjem.
Mi lesz vele illetve velük, hiszen a kutya is marad. Látszólag az zavart, hogy a férjem csak teát és virslit tud főzni – bár a Morzsának ez akár ideális állapot is lehetne, ha kap a virsliből – de főleg az, hogy tudja megoldani a "háztartás vezetését" így, hogy a háztartásba beletartozik a kutyánk ellátása is?
Nem tűnt oly egyszerűnek az ügy. Mindketten – férjem és én is - évek óta problémáztunk a kutyatartáson, erről már írtam, nem ismétlem. A 2008-as kísérlet, hogy valami jó helyre elajándékozzuk – nem jött be. Szóval maradt az eb, és azóta is rengeteg örömet okozott és állandó szervezést. A változásra való tekintettel megint többször próbáltam a családi tanács elé vinni az ügyet, de férjem igen „szőrmentén” kezelte a dolgokat. Bár érezte, hogy nehéz menet lesz, ha marad az eb – de ott voltak a fiúk, akik ragaszkodtak a kutyához. És talán ez volt a legmeghatározóbb az ügyben: se én, se férjem nem akart a „rossz lenni” a fiúk előtt. Egyikünk se akarta kimondani: a kutyának talán jobb lenne menni, a férjemnek könnyebb.
Morzsa naplójából kiderül, hogy először kettőnk után – középső fiam és utánam -szaglászott a lakásban eredménytelenül. Elmentünk. Kezdődött az augusztus, legkisebb fiunk még otthon volt, így senkinek nem lehetett panasza: nagy séták az erdőben, nagy kajálások az erkélyen – kutyának és kamasznak is jót tett. Szeptember elején azonban egyedül maradt a férjem a kutyával. Reggel korán kelt, egy nagy futás Morzsával az erdőben, aztán munkahely, aztán rohant haza. A kutya mindig kitörő örömmel várta, ahogy kinyílt az ajtó, szinte már fordult is ki rajta és rohanás le az első fához. Aztán vissza, jött a jóízű kajálás, vízivás és ugrabugra. Férjemnek még egy plusz feladat: Morzsa felfedezte a lakást, és amit lehetett kipakolt, megrágott – ennek a nyomait tüntette el. Aztán jött a nap harmadik fénypontja a késő esti nagy séta, sötétben – ami csak a férjemet zavarta kissé. Hétvégén vitte magával, ha volt programja, jöttek a legnagyobb fiamék, ők is foglalkoztak vele. Férjemnek nagyon fárasztó volt, de csinálta.
Valamikor október tájékán kicsit megváltoztak a dolgok. Morzsa imádott az előszobai szekrényben járkálni: egyik végén be, másik végén ki (próbálkoztunk az ajtók jobb bezárásával – maradjunk ennyiben). Férjemet minden nap nyitott előszoba szekrényajtókkal várta a kutya, de nem zavarta – legalább elfoglalja magát a Morzsa, gondolta a gazda. De amikor elő akarta venni a kabátját a szekrényből, akkor fedezte fel, hogy a kutya a szekrény alján az egyik kabátjából vackot csinált magának, oda bújhatott be. Ez furcsa volt, hiszen nappal, mindig a világos helyeket szerette a lakásban.
Ekkor történt az is, hogy elvitte Morzsát ismerősünk magához – olyan kutyapanzió félébe. Ha nem tudtuk megoldani az elhelyezését, akkor oda adtuk egy-két napra. Nagyon szeretett ott lenni, barátságos volt a többi kutyához, rengeteget futkározott, élvezte az autózást is – szerette a férfit, akinél volt. De mindig örömmel jött vissza hozzánk. Most is. A férfi szerint jól érezte magát, talán kicsit nyugodtabb volt, mint szokott, de semmi különleges, semmi szokatlan nem történt.
Volt még egy változás. Az első hónapokban – ha telefonáltam – férjem odahívta a kutyát és a füléhez tette a kagylót. Én meg mondtam, hogy vagy Morzsikám? – meg ilyeneket. A kutya örömmel jött, figyelt: itt a hang, nincsen szag, hol a gazdasszony? De október felé már nem érdekelte a dolog.
Az egész kutya visszafogottabb lett, kevesebbet mozgott akár a lakásban, akár kint. Többször bepisilt és a szomszédok szerint panaszkodott napközben.
Férjem éppen ráállt, hogy a két kezén már nem a nélkülem töltendő hónapokat számlálja, hanem átváltott a hetek számbavételére - amikor legnagyobb fiamék bejelentették, hogy jönnek. A lakásuk fűtésével volt baj. Azt ígérték a szerelők, két hét alatt rendbe teszik. Ugye, minden rosszban lehet jó is. Én például megörültem a hírnek és titokban csúnya módon abban reménykedtem, hogy tovább tart a szerelés (ami így is lett). Jó lesz a férjemnek, jó lesz a kutyának, ha nálunk fognak lakni. Nem beszélve arról, hogy nem fognak a fiamék sem fázni – nekik is jó. Utána jön a téli szünet a gimiben, jön a felmentő sereg a legkisebb fiunk személyében. És egy kicsit megkönnyebbültem, mert éreztem, férjem már nehezen bírja kettesben a kutyával.
Morzsa mindig nagy örömmel fogadta, ha valaki jött – pláne ha ismerős, pláne, ha családtag. Fiamékat is nagy farkcsóválással voltak fogadta, mondták. Mindig így volt. Reggel, ahogy elmentek a dolgozdába ketten, volt öröm az eb részéről, hogy egy valaki itthon marad vele. Az egy valaki – fiunk – már nem volt annyira boldog reggelente, amikor Morzsa a lakásajtó becsukódása után bement az ágya elé és diszkrét hangadással a felkelést szorgalmazta. Fiunk éjszakába nyúló estéken szeret dolgozni, olyan bagoly típus. De azért nagy „összeveszésre” nem került sor, a nap további részében Morzsa már a fiunk lába, íróasztala és egyéb közelségben töltötte az idejét. Bár volt némi huzavona a kaja körül, mert Morzsa 11 óra körül már ebédelni akart – ezt fiunk korainak találta. A vízivás is problematikus területnek számított: annak idején én rászoktattam, hogy nyomja meg a sípolós labdáját, s akkor adok neki vizet. Képzeld – mondta telefonban felháborodva a fiam – Apu erről teljesen leszoktatta, sőt már nincs is meg a sípolós labdája! De aztán ez is megoldódott, mert kapott másik sípolóst. Morzsának se volt egyszerű, mert úgy érezte, hogy neki addig kell fent lenni, amíg mindenki le nem fekszik. Így aztán az éjszakai munka, tévézés – kicsit fárasztó volt neki. Többször előfordult, hogy ilyenkor kiment egyet aludni a ládájába és visszajött: Te még nem feküdtél le, dolgozol? és odatelepedett fiam lábához. A tévézés már egy fokkal jobb volt, mert akkor a lelógó takaró alá be tudott bújni, imádott ott lenni – s ami lényeg, ezt megengedte neki az egyetlen nő, aki fiunkkal érkezett a lakásba.
Morzsa számára még más fantasztikus dolgokat is jelentett fiamék itt léte. Férjem - hogy úgy mondjam - nem vette gyakran kezébe a fakanalat se főzési se más szándékkal. Ha én főztem, a konyhában voltam, azért egy-két falatocska leesett a kutyának. Nem is a mennyiség, hanem az, hogy kap valamit és foglalkozva van vele – ez volt a lényeg. És most újra egy érző szívű nő mozgott a konyhában, aki beszélt hozzá, akihez ki lehetett feküdni – főleg a szekrényajtó elé, amit aztán nem lehetett tőle kinyitni. Meg lehetett nézni, mi is van a pulton, szagolgatni. Morzsa örömmel várta őt is haza, ment utána, megengedte, hogy simogassa – élvezte vele a sétát. Érezte, hogy gondoskodik róla, törődik vele – női szeretetre is szüksége van, ami azért más, mint egy férfié.
Így aztán november elején mindenki úgy gondolta, hogy a körülményekhez képest, jó ez a helyzet mindenkinek.
Folytatás: Morzsi
