A plakáton és szóróanyagokon műfajként felfoghatónak „zenés rajcsúr” szerepel, ami igazán ötletes megfogalmazásnak tűnik.  Mert mi is: vígjáték, görbe tükör, szatíra? Mindenesetre valami, amin nevetni lehet – bár hogy miért, nem mindegy.

A történet: unatkozó fiatal feleség elhatározza, hogy megöleti gazdag, öreg, piszkos ügyeket folytató férjét – aki bár szereti (? mindenesetre fel sem merül benne, hogy meg akarna válni tőle, ami nem zavarja abban, hogy az idejét, férfi-erejét és pénzét örömlányokra is költse) és elhalmozza anyagi javakkal. A feleség aztán a környezetében élő férfiak mindegyikét arra bíztatja, hogy tegye el láb alól a hitvest, kit ezzel, kit azzal próbál rávenni az ölésre.

Mindez a Tito utáni, sőt a délszláv háború utáni időszakban, amikor az ország „már békében”  az ENSZ békefenntartó erőinek védelme alatt mondjuk úgy, hogy a „nem szocialista fejlődés„ útjára lépett.

Rajcsúr, egy korszak kétes elemeinek rajcsúra, akiket a pénz mozgat, akiknek vérében ott van az erőszak, a harácsolás. És akik nagyon kisszerűek is egyben: például  a potenciális szerető, aki kozmetikai cikkeket csenet  háztartási alkalmazottként dolgozó húgával. És hát a Kobra, a gyilkológép, akit mindenki félve emleget – s aki a saját, gyilkolásra elővett késével sebzi meg magát és jajgat a sebére szórt vérzést elállítani akaró sótól. Poénok, helyzetkomikumok – nem korrajz, inkább a nevettetés felé hajló történet, amiben vannak karakterisztikus alakok, amelyben van annyi általános, hogy a világ több országára is lehetne jellemző, ha nem Ardonjan, Ankica, Joszip lenne a nevük.

Nekem a történetről és a szereplőkről Rejtő Jenő jutott az eszembe, majdnem olyan hihetetlen alakok, mint Rejtő alakjai – majdnem,  de valami hiányzik belőlük, nagyon hiányzik. És a darabból is, bár lehetnének benne nagy „csattanások”, de nincsenek. A beteljesült megölés és nem megölettetés! után a bűnösök fordított arányú büntetést kapnak, ami egy jó fricska lehetne a darab végén. De valahogy gyengére sikeredett.

Pedig nekem tetszik Szombathy Gyula, a vállalkozó férj szerepében, a parasztot játszó Hunyadkürti István, az Ankicát alakító Schell Judit, Fodor Annamária Tonkája – de a motyogó színészek, már nem.

A férj többször is „mézesbödönnek „ nevezi a feleségét. A feleségnek hosszú szőke haja van – s a darab végén jellegtelen hajviseletben látjuk a kanapén, aztán felveszi a parókáját, a hosszú szőke hajat. Ha mondjuk „aranyhajnak” szólítaná a férj a feleséget, máris többet mutatna a realitásból, mint a hangulatos hangzású mézesbödön.  Az előbbivel tudnám érzékeltetni, mit  érzek a darabon: ha a darabot nevettetésre szánták, ahhoz nem elég összeszedett, ha szatírának, nem elég mély .

Kár.  Nem lehetne átgondolni az egészet? Több taps lenne az előadás végén.