A napokban jelent meg Zmeskál Zoltán Tamás: Kékfénnyel vagy anélkül című könyve.

A 196 oldalas riportkötet  - Kékfénnyel vagy anélkül - a júniusi Mentősregény és az augusztusi Tárgyalóteremben folytatása, melyet az előző két kötetéhez hasonlóan szerzője szerkesztette és fia, Zoltán tervezte és adta ki.

Azt hiszem jogos feltenni a kérdést, hogy miért csak most készültek el a könyvek?
ZZT: A mentős történeteket 1995-ben az Árnyék és Félárnyék részére írtam. Úgy volt, hogy ők adják ki könyvben, s 1995 novemberétől 1998 márciusáig kétheti rendszerességgel jelentek meg a nyíregyházi bűnügyi magazinban. A '98-as tavaszi országgyűlési választásokkor megszűnt az újság.

Miért kezdtél el negyven éve mentőzni?
ZZT: Már kisgyermekként orvosi pályára készültem, operáló orvos szerettem volna lenni – ahogy akkoriban mindenkinek elmondtam. Édesapám tanácsára mégsem gimnáziumba, hanem gépipari technikumba mentem, mert azt akarta, hogy szakmám is legyen. A műszaki középiskolából nem mehettem orvosi egyetemre – biológiát ott nem tanítottak, felvételizni viszont abból kellett volna – így maradt a Műegyetem. Mivel az egészségügy mindig jobban érdekelt, később mentőzni kezdtem. Közben megnősültem, két gyermekünk született, a család mellett viszont nem tanulhattam volna hat évig nappalin az orvosin. Az ötéves mentőmunka után rabkórházban is, meg civil kórházban is dolgoztam: Kisebb-nagyobb megszakításokkal pszichiátrián, kardiológián, műveseállomáson és ortopédiai sebészeten másfél évtizedet töltöttem, s közülük az utóbbi kettőt szerettem legjobban. Az agysebészet is érdekelt, de az Amerikai úti OKITI-ben sosem tudtam elhelyezkedni.

Hogyan jött a trilógia gondolata?
ZZT: Eredetileg csak az első kötetben gondolkodtunk, de evés közben jött meg az étvágy! Mielőtt az első könyv nyomdába került, úgy véltük fiammal, hogy kár lenne abbahagyni. A mentős történetek 2006-ban kerültek fel sorozatként a Zetapress.hu portálra, míg a tárgyalótermiek 2007-ben ugyanígy napi rendszerességgel lettek ott olvashatók. S mivel az első kötet június 27-i születésnapomra készült el, úgy gondoltuk, hogy a folytatást, a Tárgyalóteremben címűt feleségem augusztus 9-i szülinapjára időzítjük. Mivel még jócskán vannak bűnügyi témák a portálon, akkor úgy terveztük, hogy a harmadik kötetet 2015. március 5-én, Zita lányom születésnapjára időzítjük.

Már kezdtem azt hinni, hogy Sztálin halálának napját akarjátok emlékezetessé tenni.
ZZT: Kétségtelen, hogy 1953-ban ő is március 5-én hunyta le a szemét, a szemét, de mégsem emiatt hoztam pár hónappal előbbre a zárókötetet. November 28-án Zita kisfia, Berci unokám három éves lesz, s ez lesz az ő ajándéka a nagypapától és Zolitól, a nagybácsitól.

A könyvben alig van interjú, s fotókat sem találunk. Miért?
ZZT: Mert az nem az én műfajom. Sosem szerettem az előre megírt kérdéseket felolvasni, helyettük beszélgetni szoktam az emberekkel, s válaszaik generálják a folytatást, az újabb kérdésfeltevést. Magnót sem használok, mert azt sokáig tart lehallgatni, helyette inkább jegyzetelek és a fejemben is rögzítem a történetet, amit aztán később a saját szavaimmal mesélek el. Kezdőként néha használtam magnót, de ezzel inkább elriasztottam a riportalanyt, mert igyekezett nyilatkozni, nyomdakészen fogalmazni, s a beszélgetés inkább elakadt, mint előrehaladt volna. Már régóta nem alkalmazom – a magnóm is rég elveszett. Amikor használtam, mindig magam írtam le róla a szöveget, sosem volt titkárnőm. Az újságírás nálam nemcsak a beszélgetés végéig, hanem a nyomdába adásig, vagy a honlapra tevésig tart, s mivel a '90-es években a hetilapok mellett napilapoztam is, mindig gyorsan, naprakészen dolgozom, a beszélgetések megtörténtét pedig sosem kellett fényképekkel igazolnom.

Mennyit készülsz egy-egy beszélgetésre?
ZZT: Semennyit, de folyton készülök. Látszatra ez ellentmondás, mégsem az. Sokat olvasok, ebből folyamatosan tanulok, s ebben is igyekszem naprakész lenni. Sosem döntöm el előre, kitől mit kérdezek, sokszor azt sem tudom, hogy egy sajtótájékoztatón kikkel találkozom, s mindig az ott elhangzottak alapján kérdezek. Az előadót látva, a beszédét hallva előjön valami a rejtett zugokból, amire aztán rákérdezek. 1989-től vagyok a pályán, 2005-től működik a portálom, s gyakran visszautalok az újabb írásaimban a korábbiakra is. Most már csak odamegyek, ahová hívnak, de 1995 előtt mindig magamnak kerestem megírandó témát. Addig még azt sem tudtam, mi az a sajtótájékoztató, így sosem lógtam be a rendezvényekre – mint teszi manapság néhány és sajnos egyre több büféújságíró – hanem amikor valami érdekelt, megkerestem az illetékest munkahelyén, bemutatkoztam neki és kértem, beszélgessünk! Ilyenkor maximum egy kávéval kínáltak – nem volt büféebéd meg drága ajándék, amiből a mai „kollégák” többet is lenyúlnak egy sajtótájékoztatón – s nem is ezért mentem, hanem az információért. A 3. kötetben lévő írások zöme így készült, de akadt szerencsés véletlen is.
1992 nyarán épp a Nyugati pályaudvarnál sétáltam, amikor néhány terepruhás kutyás rendőrt pillantottam meg. Kérdésemre elmondták, hogy vizsgára készülnek. Megkerestem parancsnokukat, bemutatkoztam, s kértem, hogy megnézhessem vizsgájukat. Megengedte, s a Négylábú drogvadászok című írásom erről készült a nyíregyházi Heti Szó részére. Erre a tudósításra hogyan is készülhettem volna előre, hiszen csak akkor tudtam meg, hogy vizsga van. A Narkó galambszárnyon című riporthoz viszont egy tévéfilm adta az ötletet, másnap felkerestem a Magyar Postagalambsport Szövetség főtitkárát, s ott beszélgettünk a témáról. Ez az írás is napi aktualitással bírt tehát az akkori tévéműsor kapcsán.
1993-ben a pécsi Pandúrtól kerestek telefonon egy decemberi délelőtt, hogy egy művésznővel készítsek interjút a nők elleni erőszakról, s a felsorolt ötben Medveczky Ilona is benne volt. Előző nap láttam a tévében, hogy a nagykörúti Játékszínben próbálja A macska és a kanári című darab egyik szerepét, rögtön felhívtam a színházat, s közölték, hogy épp próba van. Gyorsan odavillamosoztam, nemsokára szünet lett, s megkerestem a művésznőt, hogy az interjú időpontját megbeszéljük. – Negyven perc múlva lépek újra színpadra, addig készítsük el. Máris kérdezzen! – mondta, nekem rögtönöznöm kellett. Mégsem estem készségbe, elbeszélgettünk, s másnap délben telefonon olvastam be neki a kész interjút. Annyira megtetszett neki, hogy a telefonban elmondta, hogy hólapátolás közben elesett, betörte a fejét, több kapocs van benne, ezért parókával játszik a premieren. Ezt csak nekem mondta el, megengedte, hogy megírjam, s ez is benne van a könyvben.
A '90-es évek elején egy érdekvédelmi kétheti lapnál dolgoztam, s egy idős özvegy asszonyhoz küldött a rovatvezetőnő, mert ki akarták tenni a lakásából. Elővette az iratokat, sorolta a panaszokat, majd valahogy kiderült, hogy korábban artista volt, férjével járták a világot. Őszinte leszek, ezután már engem csak ez érdekelt, de igyekeztem az eredeti feladatot is elvégezni, s a hölgynek is az volt a fontosabb. Rákérdeztem az artista munkára, válaszolt is, de néhány mondat után újra a lakásügyre tért. Szorgalmasan jegyzeteltem azt is, aztán újabb kérdés a múltról. Párhuzamosan készült a két anyag, az érdekvédelmire már nem emlékszem, azt sem tudom – pedig illett volna érdeklődnöm! –, hogyan alakult a sorsa, az Emlékek a kupolából című írás pár nap múlva megjelent a Kurírban. Erre sem készültem tehát, mégis úgy érzem, hogy remekül sikerült.
A téma az utcán hever – mondta régen Kellér Dezső konferanszaiban. (Ő alkotta meg a MASZEK szavunkat a magánszektorból, de erre már kevesen emlékeznek.) Egyszer én is majdnem ráléptem egy földön fekvő hullára, amikor leszálltam az autóbuszról egy XIII. kerületi megállóban. Az idős néni nemrég esett vagy ugrott ki az I. emeleti ablakon. Épp akkor érkeztek a hullaszállítók kék fényes, szirénázó kombijukkal. Beszédbe elegyedtünk, elmondták, hogy a közterületi hullákért mindig ők mennek, mert nem feküdhet kinn sokáig az elhunyt. Megérkezett a civil ruhás nyomozó, neki is bemutatkoztam. Megvártam, míg végez a lakásban – mert megkért, hogy kegyeleti okokból oda mégse kísérjem –, majd elmondta, amit megtudott fenn és megoszthatott velem. Az írást az akkoriban induló sárga újságnak, a Pesti Riportnak adtam. Akkor ismertem meg bűnügyi rovatvezetőjüket, Garamvölgyi László későbbi rendőrségi szóvivőt, akivel aztán bűnügyi tudósítóként rendszeresen találkoztam. Ez a cikk is a véletlenen múlott tehát, erre sem lehetett előre felkészülni, ám a trilógiába sajnos mégsem került bele.

Akkor már nem is fogjuk nyomtatásban elolvasni? S vállaltok-e még másoknak is szerkesztést, tervezést, vagy a 3. kötettel immár vége a munkátoknak, sosem lesz folytatás?
ZZT: Soha se mond, hogy soha, ezért én sem mondom! Egyelőre pihenünk, de van még sok-sok írásom, melyből kijön egy ráadás-kötet. A trilógia előtt már volt gyakorlás és főpróba a szerkesztés-tervezés terén. 2010 júliusában Szarvas István: Szarvasi beszélgetés, idén január 30-án, a szerző 70. születésnapján Szarvas István: Újra kérdeztem – válaszoltak című könyvét készítettük el. Könyveink már e-könyvként is megtalálhatók. Remélem, minél többen elolvassák!