Az évad első bemutatója a Jókai Színházban.

Tamási Áron Ősvigasztalás című drámája majdnem ötven évvel a megírása után került a nagyközönség elé. A darab az életbe vetett hitről, az újrakezdés lehetőségéről szól. A megmaradás záloga nem a kesergés, hanem az akarás, útja az összetartozás. Alaptémája: az ősi hagyományok elvetésével megszűnik az ember és természet harmonikus kapcsolata, helyét a káosz és az erkölcsi szennyezettség foglalja el.

Aki látta a Bernarda Alba házát 2015 januárjában a Békéscsabai Jókai Színházban, sejthette, hogy Béres László rendező Tamási Áron színművéből, az Ősvigasztalásból rendkívüli előadást teremt. Aki átélte Szélyes Imre és Szőke Pál, a két öreg székely alakítását Sütő András Advent a Hargitán című drámájában, Kovács Frigyes Lear királyát, a 2017-18-as évadnyitó premiert már előre bevéshette a felejthetetlen előadások sorába. (Niedzielsky Katalin kritikája)

"Tamási Áron imái Béres László templomában. Káosz ellen Ősvigasztalás.
Az erdélyi magyar irodalom és színház erőssége mindig is a szó és az összetartozás erejébe vetett hit volt, a hagyomány és az érték tisztelete, a meggyőződés, hogy a művekkel üzenni és vigasztalni lehet, sőt kell. Tamási Áron, a székelység egyik legnagyobb és leghűségesebb írója imádott népétől és szülőföldjétől távol, amerikai emigrációjában vetette papírra „komor és darabos vázlatát” 1924-ben. Az első világháború borzalmai után a reményt, a túlélés esélyét hirdette „a székelység emberi követeként”, „Hunnia fiaként”, „hűséges szolgájaként bomlott századának”. A színháznak nem kisebb feladatot szánt, mint a nemzetnevelést, és a túléléshez konkrét útmutatót is adott: a múlt értékeihez, legnemesebb hagyományainkhoz kell kötődni, az ősi gyökerekhez, kultúrához visszanyúlni, különben elvész, kihal a nemzet. A világban uralkodó zűrzavar, káosz ellen csakis az ember és a természet harmóniája, az erkölcsi rend lehet célravezető. Ezt sugallja az Ősvigasztalás című színműve is.

Nem kockázatmentes vállalkozás persze manapság üzenetet, elgondolkodtató, megrázó mondandót hordozó művet színpadra állítani, főleg olyat, amely elkallódott, és csak ötven évvel később, az író halála után került elő. Még akkor is bátorság kell egy ilyen darab elővételéhez, ha egy 1944-től Budapesten élő, 1954-ben Kossuth-díjjal kitüntetett író munkájáról van szó. (A darab ősbemutatója egyébként 1978-ban volt a Pécsi Nemzeti Színházban.) Elgondolkodtató, hogy a könnyed szórakoztatásra valószínűleg egy évszázaddal ezelőtt is inkább volt igény, mert a korabeli kolozsvári színházi pályázat bíráit nem érintette meg sem a távolba szakadt hazafi erkölcsi hitvallása, sem a népe sorsa iránti együttérzés.

Ilyen előzmények után különösen értékteremtő Béres László rendezése, általa a szerző rehabilitálása, valamint a nagyon színvonalas költői átirat, amellyel Tamási darabját új műfajt teremtve tette élvezetessé és emelte be az irodalom- és színháztörténetbe. A jellegzetes székely szöveget úgy keltette életre, hogy a szó helyett gyakran a zene, a tánc és a látvány beszél. „Szertartásdrámájában” elmosódnak a határok az őspogány és a keresztény hitvilág, a mitológia és a valóság között. Csupa ima, fohász, szertartás, rituálé, siratók és könyörgések sorozata az egész előadás; a szereplők búcsúzni, temetni jönnek, életért, halálért, asszonyért, szerelemért, gyerekért imádkoznak, akár egy vallási gyülekezet vagy kórus. A színpad egyszerre templom, ravatalozó- vagy vesztőhely, máglya és áldozatihely, ítélőszék, fölötte pedig a tükör tágítja a teret, szembesíti az embert cselekedeteivel, önmagával. Nem véletlen, hogy a fekete-fehér az uralkodó színvilág, amelyben a piros virágszirom, a tűz és a vér színe különös jelentőséget kap; balladai, misztikus, sejtelmes, félelmetes hangulat árad az előadásból.

Természetesen a lélekdráma fogalom is helyénvaló, akárcsak a családi tragédia, hiszen az áll a darab középpontjában. A történet úgy kezdődik, hogy a szerelmes Gálfi Bence búcsúzni jön, Csorja Ambrus halni készül, és öccsére hagyja végakaratát. Ádámnak - ősi szokás és bátyja kívánsága szerint – el kell égetnie a holttestet, ezért bíróság elé állítják. A gyilkosság vádja alól később felmentik, de „a törvényes szokások és formák megszegéséért” tíz hónapi elzárásra ítélik. A csendőrnek állt Gálfi Bence megszökteti, de amikor kiderül, hogy „testvére” is Kispál Julába szerelmes, lelövi.

Lélek-, lét- vagy szertartásdráma, de azért nem minden cselekmény nélkül. Mozgalmas jelenetek váltják egymást: a testvérek búcsúja, az égetés, a vihar elől menekülő hatalmasságok, kiderül, mi történt, a bírósági tárgyalás, a két férfi szökése, konfliktusa, majd az éles váltás a fináléban. Igazi krimi, bűnügyi sorozat az, amelynek fejleményei bontakoznak ki a színpadon. Miközben a szereplők nagy igazságokat szólnak, és fontos szimbólumokat testesítenek meg: egyik oldalon a hagyományhoz való ragaszkodást, a hűséget, a szeretetet, a másikon a hatalmat, a hivatalt, a törvényeket.

Főszerepben az őselemek, illetve azok harca, összecsapása: Csorja Ambrusnak a tűz az istene, a felesége, úgy készül a máglyára, mint a lakodalmára. A tűz mellett kezdettől ott a víz is, nagyszerű a vihar, a természeti erőre emlékeztetés, az esős jelenet. A tűz, a víz mellé jön a hamu mint főszereplő, Csorja Ádám vagyona. A szerelem, a féltékenység, a gyűlölet, az élet, az elmúlás, az asszony és a gyermek utáni vágy motiválja, forgatja az eseményeket. Bár a szerzői instrukció szerint Székelyföldön a 19. században, a 20. elején játszódik a történet, fajsúlyos üzenete kiemeli onnan a művet, túllépi az időbeli és a helyszíni korlátot. A darab nyelvezete nemcsak zeneisége, rituális jellege miatt különleges, hanem azért is, mert az alkotók ezeket a jegyeket szépen ötvözték az eredeti székely humorral, illetve a hivataloskodó megnyilvánulásokkal.

Csorja Ádám „székely ősgyökér” figuráját a Jászai-díjas Kovács Frigyes mély átéléssel, emlékezetes alakítással kelti életre. Megrázó konok elszántsága, ahogyan küldetését teljesíti, bujdosik a halál elől, hogy nemzetségét fenntartsa. Ambrust, a bátyját Szőke Pál formálja szintén kiválóan, meggyőzően; a tűz szerelmese, aki külön istent imád, megható szerepformálás. Kispál Julát Liszi Melinda játssza kedvesen, szenvedélyesen. Talán a legnagyobb áldozat ez a lány, hiszen mindenkit elveszít, akit tisztelt, szeretett, mégis – a halottak hátán is - képes áttáncolni, túlélni, megmaradni. Liszi Melinda nagyszerű játéka emlékeztet Sütő András Andventjének Árvai Rékájára, annak anyjára és lányára, Kara Tünde 2013. decemberi csodálatos hármas alakítására… Botár Márton szerepét a szintén Jászai-díjas Szélyes Imre játssza kimagaslóan, hitelesen, harcol a szakadozó gyökerek, a nép megőrzéséért, apai szeretettel védi-óvja Julát, kiáll székely testvérei mellett. Gálfi Bence bonyolult figuráját Katkó Ferenc kelti mesterien életre. A másik oldalt, a hatalmat, a törvényességet a jegyző és a bíró(ság) képviseli, Gulyás Attila és Mészáros Mihály játékával - a drámaiság ellenpontjaként - sok humort visz a fajsúlyos jelenetekbe. Balázs Csongor, Nagy Róbert és Ragány Misa többfunkciós szerepkörben remekel: három legénykét, törvénybírákat, csendőröket és a nép hangját képviselik, táncos, humoros kórusként emelik az előadás színvonalát. 

Pribojszki Ferenc és Schäfer Szilveszter népi hangszereken zenél, de a bírósági kihallgatás jelenetében még technikai szereplőként is részt vállal. A díszlet remekmű, egyszerűen fantasztikus, amit Csíki Csaba a Sík Ferenc Kamaraszínházban alkotott, a légkörteremtő helyszín a produkció meghatározó főszereplője. Csíki Csaba tervezte a jelmezeket is, amelyek szolidan jellemzik a karaktereket, a maszkok együttese ugyancsak markáns elem. A körszínház, a körtemplom, a szertartássorozat koreográfiája Farkas Tamás ötleteit dicséri. 
Tamási Áron Ősvigasztalása (Színmű négy jelenésben, megelőző játékkal) a Békéscsabai Jókai Színház 2017. őszi évadának nyitányaként nagyon magasra, világszínvonalra tette a lécet, beírta magát a legértékesebb, legemlékezetesebb produkciók sorába.
(Niedzielsky Katalin)