Kiszámíthatatlan vándor a magány. Érkezését nem jelenti be, nem lehet tudni, mikor bukkan fel, és ha már befészkelte magát az életünkbe, nem sejtjük, meddig nézünk vele farkasszemet a nappali átható csendjében.

A magára maradottság érzése még kínzóbb, ha tudjuk, ott van ő is, hiszen érezzük a leheletét az arcunkon. Az rendezőt, Saverio Costanzot nemcsak a bestselleré vált olasz regény hatásos címe, A prímszámok magánya, ragadta meg, hanem egy különös magánynak a története, ellentmondásossága is.

Bevallom, a szerelmi történetek ábrázolásával, akár fénnyel, akár kézzel írják, igen ambivalens a kapcsolatom. Kevés azoknak a műveknek a száma, amely képes átlépni a mégoly szimpatikus közhelyek tömegét, és legalább megközelítően ábrázolni azt a …Itt el is akad a szavam, mert nekem is csak lapos közhelyek jutnak az eszembe, hogy mi a szerelem. A dán Lars von Trier Hullámtörés című filmje után emlékszem, megtörtem.

Most ez nem következett be, de szimpátiával szemléltem ezt az új olasz filmet. Egyrészt megragadott az a szeretet, amivel hősei felé fordul. Másrészt rokonszenves az a törekvése is, ahogyan megérteni próbálja azt a paradoxont, hogy az összetartozás tudata ellenére miért alakul ki mégis a magány szinte áttörhetetlen burka két ember köré.

A három idősíkba helyezett történetben a szerelmespár, Alice (Alba Rohrwacher) és Mattio (Luca Marinelli) szokványosan induló élete már korán gellert kap. A kisfiú a mentális fejlődésben visszamaradt ikertestvére mindennapos gyámolítója az iskolában és otthon is. Egy tragédia következtében aztán összeroppan a súly alatt, és a lázas önvád elől a matematika egzakt világának hűvösébe menekül. Alicet apja hajszolja értelmetlenül egy majdnem végzetes síbalesetbe. Mindkettőjüknek nehéz utat jelöltek ki. A kicsik egy ideig próbálnak megfelelni, végül fejlődő személyiségük olyan mély léket kap, hogy lemerülnek, és sehogy sem találják az utat felfelé. A felnőttek sokat tesznek a gyerekek vállára, akik kénytelenek cipelni azok frusztrációit vagy elvárásait önmagukkal szemben. A történetben a szülők vagy túldimenzionálják saját jelentőségüket, vagy elérhetetlen tárgyként vannak jelen gyerekük életében. A film érzékenyen és kíméletlenül leplezi le a szülő-gyermek kapcsolatban kialakuló elfojtásokat, és ezeket jelöli meg minden más társas kapcsolat alfájának és omegájának.

A film a belső utakról szól. Ezért az élesen vibráló, telt színek és a sok közeli kép. Az arcokat fürkésző kamera szinte teljesen kizárja a külvilágot, amelyből mi is csak annyi jelzést kapunk, amennyivel a gyerekeknek kell beérniük. Így viszont nagyon beszűkül a történet játéktere, és kissé modorossá is válik a film stílusa.

A forgatókönyv szokatlan, de nem túl eredeti módon közelít a szerelem kémiájához, jelen esetben matematikájához. Az egyenlet eredményét tudjuk, de a megoldás lépései hol túlbonyolítottak, hol zavaróan leegyszerűsítettek. Mivel a történetet szinte kizárólag a fiatalok szemszögéből látjuk, így ott is elvész információ, ahol szükség lenne rá. Hogyan kerülhet a beszédre, kommunikációra jóformán képtelen húg bátyjával együtt egy átlagos osztályba? És vajon miért nem tudjuk meg, hogy Alice anyja miért nem mutat semmi „életjelet” kislánya társaságában? Az is lehet, hogy mindezek csak jelzések arról a helyzetről, amelyben a gyerekek élnek, és leginkább csak viszonyukat szimbolizálja a környezetükhöz. Ahhoz képest viszont nagyon realista jelenetekkel van dolgunk, mert ahol valamilyen vízió, álomkép bukkan fel, azt értjük. Azért van egy finom, jótékony játék a valóság és a képzelet között, de ez elhagyhatatlan egy erősen a lelki folyamatokra koncentráló filmben. Sikeres az rész is, amelyben a kamaszkori erotika virágát bontja ki két lány között. Vagy a két szerelmes közötti párbeszédekben, amelyekben a legnagyobb egyetértésről szólnak az egymástól szégyenlősen húzódozó szavak.

A rendező nem hallgatott a vágójára, így néhol túlságosan is beleszeretett egy-egy képbe, hangulatba, indokolatlan a kétórás filmidő. A három szálat végül sikeresen sodorja össze a forgatókönyv. Nem lankad a figyelmünk, mert mindig ott vág el egy szálat, ahol éppen választ kapnánk. Ez a többszólamúság sokáig jól működik, és amikor éppen veszítene erejéből, a rendező tartogat még meglepetést számunkra. Az alkotók legérthetetlenebb döntése a zenei betétszámok kiválogatása. A 80-as évek diszkószámainak szirupossága sehogy sem illik ehhez a pszichologizáló melodrámához.

Mattia története, viselkedésének belső rugói érdekesebbek, mint a lányé, de az őt megformáló színésznő, Alba Rohrwacher alakítása egészen kivételes. Isabella Rossellini játéka egyszerű és olaszosan közvetlen a fiú anyjának szerepében.
Szerethető film A prímszámok magányossága, mert hibái ellenére is igaz. Hatására nem válik barátunkká a magány, de talán már nem félünk tőle, és ha ezt látja, akkor megunja társaságunkat, és eloldalog.

7/10 pont

A prímszámok magánya (La solitudine dei numeri primi/The Solitude of Prime Numbers) - színes, feliratos, olasz-német-francia filmdráma, 118 perc, 2010
Rendező: Saverio Costanzo
Szereplők: Alba Rohrwacher (Alice Della Rocca), Luca Marinelli (Mattia Balossino), Isabella Rossellini