©Ahogy néztem ezt a kis angyalfigurát, a következő történet jött elő a családi legendáriumból. Először is fontos a helyszín és az időpont. Tehát képzeljük bele magunkat: időpont az 1960-as évek legeleje, helyszín 500 fős kis falu valahol a magyar Alföldön.
Az egyik gyerekkori barátnőm sváb családnak a harmadik, legkisebbik gyereke volt. Egy olyan ovis téli szünetben történt, hogy átmentem hozzájuk játszani. Egy érdekes házban laktak: lépcsőn kellett felmenni a lakásajtóhoz.

Egy nagy előtérbe, folyosó-szerűségbe jutottunk, amelynek egyik oldala be volt üvegezve: a nagy ablaktáblák rengeteg kis részre osztva, s abban színes üvegek. A másik oldalon ajtók voltak, innen nyílt a konyha illetve a szobaajtó. A folyosó két végén is volt egy-egy ajtó, de azokat titok övezte – az a volt vagy vitatott tulajdonosé lehetett. Bár nem lakott ott senki, mégis óvatosan mentünk el előtte mi, gyerekek.

A faluban svábok is laktak, a férfiak hajózásnál dolgoztak a Duna vonalán, azokon a nagy vontató hajókon, amelyek valahonnan Németországból jöttek és csorogtak lefelé az Al-Dunán a Fekete-tengerig és vissza. A nők otthon voltak a gyerekekkel, nagyszülőkkel, vezették a háztartást. A magyart akcentus nélkül beszélték, pár család németül is beszélt otthon és tartotta Németországban élő rokonaival a kapcsolatot – ha tudta. Kicsit másképpen öltöztek, kicsit másképpen főztek, kicsit másképpen éltek – illetve az ő szemükben mi, magyarok éltünk kicsit másképpen, de ennyi.

Így volt ez a barátnőmék és a mi esetünkben is. Ezt a „kicsit másképpen”-t éreztük és élveztük is. Barátnőm a hatalmas kertünkben, a baromfiudvaron, a pincében, a padláson élvezte a teret, ami náluk nem volt. Én meg a lakásuk titokzatosságát szerettem: a színes üvegeket, a bezárt ajtókat.

No és a karácsony mássága. Nálunk nem volt oly nagy külsőség: volt egy kis fácska, pár kemény szaloncukor rajta – amilyet lehetett kapni. Volt pár apró dísz: gömbök, gombák – azok nagyon tetszettek, angyalhaj, csillagszóró. Ajándék? Esetleg valami apróság – harisnya, zsebkendő, no és narancs, maximum egy kilót adtak a boltban családonként. Akármilyen is volt, örültem neki. Bent volt az egyik hideg utcai szobában. Amikor megjött a Jézuska, akkor bementünk a szobába, megnéztük, aztán esténként egy-egy csillagszórót meggyújtottak – az volt maga a csoda.

Persze, nem értettem sok mindent: ki hozza a fát? A Jézuska vagy az angyalok?

A Jézuska adja, de az angyalok hozzák – magyarázták - belőlük sok van, és azért lehet, hogy mindenhová közel azonos időben viszik a fát. Jézuska meg egy van. Protestáns létemre nem találkoztam angyalábrázolással és nagyon fölpiszkálta a fantáziámat az is, milyenek az angyalok? Na és hogy hozzák a fát, mert én még sohasem láttam angyalokat repülni az égen fával, pedig fa-váráskor bizony sokat voltam kint.

Csak nyugodtan játsszál, mondták, majd szólunk, ha megjött a fa - így a család.

Nekem meg azon járt az eszem a nagy várás közben, milyenek az angyalok, hogyan tudnak repülni, hogyan fogják a fát, hogy nem esik le róla a díszgömb? – csupa, csupa izgalmas részletkérdés és a realitás keresése.

Akkor, azon az ovis téli szünetes vendégeskedésen több dolog megvilágosodott előttem. Karácsony után jártunk és ez nem akármilyen alkalom volt, így aztán bemehettünk a szobába játszani. Két szoba nyílt egymásba: a szülői háló és a gyerekszoba. Egy kályhával fűtötték, meleg volt akkor is bent. És ámultam, nem éppen a karácsonyfán, bár azon is lehetett. Szép nagy fa volt, tele mindenféle dísszel, osztrák vagy német szaloncukorral, gyertyával az ágvégeken. Ajándékok alatta: játékok, ruhanemű, édesség. Az igazi ámulatot egy képeslap okozta, amit odatettek a fa mellé, külföldről küldte az egyik rokon. Ezen két angyal volt tollas szárnnyal, akik éppen egy fát díszítettek egy szobában. És sok mindent megértettem: az angyalok fiatal lányok, akik madárszárnnyal repülnek – és barátnőm szerint át tudnak repülni az üvegablakon. Csak figyelni kell őket este, mert mindig sötétben jönnek – no, ezzel nem értettem egyet, mert hozzánk volt már hogy délután megjött a fa. Jövőre jobban fogok figyelni, gondoltam és olyan szerencsém volt, hogy sikerült csere útján megszereznem valamikor tavasszal ezt a bizonyos képeslapot. Képben voltam - tudtam, mit várok.

A következő karácsonykor történhetett, hogy bizony nem jól álltak a dolgok december közepén. Anyám rosszul lett, elvitte a mentő a közeli városi kórházba, onnan pedig Pestre – ami nagy szó volt. Fekete volt a hónap, nem esett hó, egész enyhe idővel közeledett az ünnep. Elérkezett 24-e és délelőtt nővéremre lett kiosztva, hogy felvilágosítson: a tinédzserek nagy magabiztosságával elmondta, hogy már tudhatom, hogy a fát Anya veszi a boltba és ők ketten díszítik fel. Anya kórházban, fa nem lesz, és már nem vagyok dedós. És hát tényleg, aki már iskolás, s akinek ezt a fülébe duruzsolták már az osztálytársai, hogy „Te még hiszel benne?” – szóval az önérzetesen kihúzza magát, hogy „persze, nem vagyok már gyerek, én is tudom”. Meg különben is, „csak Anya lenne itthon” – ezt hangosan mondtam, de hozzágondoltam, akkor lenne fa és angyalok is.

Este ott ültünk az asztalnál a szobában. Volt egy L-alkú szobánk, innen nyílt még több helyiség. Hatalmas három ablakkal büszkélkedett, hatalmas fa-rolókkal, amelyet sejtelmesen tudott zörgetni a szél. Kintről semmi fény nem szűrődött be, az ablaküvegen visszatükröződött a mi képünk. Én szemben ültem az ablakkal és végig vártam, hogy egyszer csak huss, s berepülnek az angyalok a feldíszítet fával. A húsleveses tálat néztem, hogy nincs jó helyen, mert pont oda kellene tenni a fát. A nagynéném főzte a levest nekünk, s tudom, hogy tett bele jó sok sárgarépát, fehérrépát, zellert – Apám ki nem állhatta ezeket a „zöldségeket” és kölcsönös udvariaskodások után visszakerültek a fazékba. De az angyal az nem jött se nyíltan, se titokban, mert bizony nem volt karácsonyfa sehol a szobában. Csak az a nagy sötét ablaküveg nézett vissza rám.

Hogy összetörtem-e, hogy valami elveszett-e a karácsonyi varázsból? Nem. Mert olyan jött már akkor este, ami nagyon ritka volt nálunk: Apám befűtötte a szobát jó melegre, aztán mindenkinek csinált fekvőhelyet – én például egy fapadon aludtam puha párnák között.

S az egész úgy összekeveredett bennem, hogy talán a meleget hozták az angyalok, ezt a kellemes puha meleget, miközben kint meghidegült az idő. És ez volt ünnepek után is, egész nap fűtött szobában voltunk, játszottunk, miközben megérkezett a havas, hideg idő is. Jöttek a sopánkodó rokonok – akik mi miattunk csöndesebben sopánkodtak. Apám először ajándékokat hozott először Pestről: „sohanemlátott” aranypapírba csomagolt szerencsepénzt, szerencsemalacot, földimogyorót, luftbalont, piros zacskót Mikulásfejjel, mandarint – oly kevéske volt, ettem volna és hagytam volna, hogy még ne fogyjon el.

Másodszorra, szilveszter után Anyámat hozta, aki bár gyönge volt, de kipihente magát a kórházban. Rengeteg élménye volt Pestről, a kórházról. Ült a nádkarosszékben a kályha mellett pongyolában! Még sohasem láttam pongyolában, kibontott hajjal. És fogadta a látogatókat és meleg volt a szobában. És igen, világosan emlékszem, hogy mennyit dicsérték a kályhát, hogy milyen jól melegít …

Én meg ott Anyám közelében simogattam a szerencsepénz megmaradt aranypapírját, összecsomagoltam a szétdurrant lufit, s azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nem is úgy néz ki minden angyal, mint ahogy azon a bizonyos képen. Pontosabban: barátnőmék angyalai úgy néznek ki. A mi angyalaink inkább az Anyámhoz hasonlíthatnak és hát valahogy mindkettő kell a karácsonyhoz az angyal is és Anyám is ...