2017. október 24. - kedd

Nélkülem

Kinyomtatom...

Lefekszem aludni, hamar elkap az álom, egyre mélyebbre visz, belezuhanok tárt karjaiba. Azt mondja egész nap rám várt. Várt, hogy felszabadítson testem korlátaiból.

Elválok tőle, látom, ahogy szuszog, egyenletesen veszi a levegőt, de már nélkülem. Otthagyom egy kis időre, minden éjjel megvan nélkülem is. Neki kell a pihenés, a működtető robotnak, amit testnek hívunk, a lélek szabad, mindig készen áll, fáradhatatlanul. Még egy utolsó pillantást vetek rá, olyan gyámoltalannak tűnik nélkülem. Talán ezért látszik védtelennek az alvó ember, hiszen a lényeg, ami, mi magunk vagyunk, a lélek, amitől az egyéniség is lesz, éppen nincs benne.
Én éppen szárnyalni készülök. Minden éjjel bejárom a föld tájait, más lelkekkel találkozom, örülünk egymásnak, a súlytalanságnak és a határtalanságnak. Közösen járjuk láthatatlan táncunkat az éterben. Fantasztikus érzés, annyira gyönyörű a föld! Fizikai testtel lehetetlen bejárni, de ilyenkor csak megyek és megyek, persze csak képletesen, inkább a repüléshez a levegőben sikláshoz hasonlítanám. Az idő sem hasonlítható, a szimpla óraketyegéshez, nagyobbak a távolságok, több a történés, mint amennyit egy fizikai test elbírna. Nappal épp ezért próbálom tartani a lelket magamban, mert minden éjjel átjár a gyönyör, amit ettől az utazástól kapok. Minden reggel élményekkel tele, felfrissülve térek vissza a testembe, hogy megújult erővel vessem bele magam a hétköznapok ismétlődő morajába. Most ezzel nem azt mondom, hogy nincsenek jó napok, de mégis annyira jó levetni a test burkát, megkönnyebbülök tőle, mintha valami nagy terhet vennék le a vállamról.
A mai reggel is gyönyörű tájakról tértem éppen vissza, tele lelkesedéssel, élménnyel a hátam mögött. Amikor egyszer csak azt látom, hogy már ébren van, mármint a testem. Nélkülem, a lényeg, az esszencia nélkül. Mi a fene történt? Értetlenül nézem érzelemmentes arcát. Még a fáradtság se látszik rajta, az se, hogy aludt volna. Mint a gép, ami túlhevül, de miután lehűl, újra működik a következő felmelegedésig. Pont ilyen üresnek érzem. És csak nézem, próbálok visszamenni belé, de nem megy. Nem enged? Nélkülem akarja folytatni? Azt hiszi, hogy önálló lényként, nélkülem is megállja a helyét. Hogy lehet ennyire naív? Hiszen az egész életét, én építettem fel, én adtam bele a vágyakat, a gondolatokat, az érzéseket, az érzelmeket. Elhalmozom mindazzal, ami egy egyéniséghez kell. És ő, egyszer csak fogja magát, és úgy dönt, nem kellek neki.
Ez a hála? Úgysem fog boldogulni, rá kell jönnie, hogy nélkülem semmit sem ér. Vissza kell, hogy engedjen. Szüksége van rám. Vagy mégsem? Lehet ez? Tisztára, mint egy robot, teszi a cselekvéseket, amiket én is szoktam. Mosakszik, öltözik, még egy rohadt grimaszt se vág a tükörbe. Kilép az ajtón, megy a munkahelyemre, vagy már munkahelyét kell mondanom innentől? Test nélkül minden fizikai valótól elszakadok, minden az övé lesz. Akikkel találkozni fog, ő fog beszélni velük. Rosszat sejtek. De mit tehetnék? Követem. Mindenhová! A nyomában leszek, és figyelek, várni fogok a pillanatra, amikor megadja magát, és rádöbben, hogy kellek neki. Lehet, hogy már ma este vissza tudok menni. Csak ne csináljon semmi hülyeséget addig. Valahogy csak kibírjuk a mai napot. Aztán holnap bocsánatot kérek mindenkitől, akit a nevemben megbántott ez a hülye.
Mereven néz maga elé a buszon, nem reagál semmire. Az, az érzésem, ahogy használja az érzékszerveit, de kábé, annyira, mint egy állat, és semmi örömet nem lel bennük, bár az állatokban több érzés van. Üres a feje, nem mereng semmin, nincsenek gondolatai. Csak van. Ennek nem lesz jó vége. Ez az üres báb fog engem képviselni a világban, akár csak egy napig is? Ez olyan, mint egy rossz álom, pedig mind a ketten ébren vagyunk. Tisztára, mint egy rovar. Csak bambán mered maga elé. Semmi nézelődés, az érdeklődés leghalványabb jele nélkül utazik. Ez nem is utazás, ez csupán valami szánalmas kis létezgetés féleség.
Idegesít! Egyszerűen idegesít. Pedig tükörkép formájában már megannyiszor találkoztam a magam külsőségeivel, a felszínnel, amit ebben a világban kaptam megnyilvánulási formaként, a kinézetemként. Eddig, csak alvó énemet láthattam, és most itt van előttem cselekvés közben, vagy inkább csak úgy előttem, és ébren van. Szokatlan, túl szokatlan ez az egész így! És nem is akarom megszokni! Vissza akarok jutni és kész! Mielőtt még nem késő. Nincs kedvem mindent újra felépíteni, amit ő el fog cseszni. Egyre inkább hiszek benne, hogy szét fog cseszni mindent! De mit is várhatok egy ilyen üres bábtól? Semmi jót. Még mosolyogni, se szokott, nem hiszem, hogy tudna egyáltalán kedves lenni. Attól meg egyenesen félek, hogy mit kezdene a szeretettel. Meg se értené, fel se fogná. Ennek az nem fontos. Ez egy kurva ösztönlény! Ennyi csak nélkülem. Nem azért, mert én szartam a spanyolviaszt, csak látom, hogy ez így nem fog működni. Nem működhet! Minden, ami jó, hiányzik belőle.
Legszívesebben belerúgnék. Persze, csak, ha tudnék, de nem tudok. Akkorát rúgnék bele, hogy fel kellene eszmélnie. Üvöltenék vele: Te hülye barom, nem veszed észre, hogy ez itt az élet? Ezt élni kell! Nem közönyösen, te szerencsétlen, hanem szenvedéllyel, érzéssel. Mi a fasznak vannak érzékszerveid, ha ki sem tudod használni őket? Minek a kéz, ha nem fogsz simogatni vele, úgy hogy beleborzongsz a bőr lágy tapintásától? Mit fog ez tenni mindazzal, amit eddig felépítettem? Szétrombolhat mindent. Főleg az emberi kapcsolataimat. És amennyire érzékeny dolog az emberi lélek, lehet, hogy nem is tudom visszacsinálni, amit tönkretesz. Vissza kell jutnom a helyemre! Kurvára vissza kell jutnom! Muszáj! De hogyan? Fogalmam sincs.
Leszáll a buszról. A munkahelyem felé veszi az irányt. Belép, köszön, legalább ennyit tud, és szótlanul elmegy Attila mellett. Vele biztos, hogy mindig váltunk egy-két vigyort mindig. Kicsit furcsállja is, látom, de maximum, azt hiszi rossz napom van. Nekem tényleg rossz napom van. De ennek a szarházinak, ennek, minden mindegy. Hirtelen éhes lesz, valamit dünnyög kifele menet a boltba, amint kilép az ajtón, amin még csak az előbb jött be. Persze kell a robotnak az üzemanyag, értem én. Éhes lett a rohadék, akkor pedig zabálni kell. Rögtön! Nem köszönünk, nem váltunk a többiekkel egy pár emberi szót. Naná, hogy nem! Rohanunk, mert korog a gyomor, visít a belső riasztó. Fogytán az üzemanyagszint. Rohanunk, hogy meglegyen az utánpótlás, a zaba.
Mennyire szánalmas vagy, mennyire taszítasz, pedig elvileg te, én is vagyok. Részei vagyunk egymásnak. Segítjük, és kiegészítjük egymást. Eddig hűen kiszolgáltál, fenntartottál. Biztosítottad, hogy jelen lehessek a fizikai világban. Elismerem, hogy nélküled nem tudnám konkrétan érzékelni a körülöttem lévő világot. Igen, beismerem, kellesz nekem. Érted? Beismerem. Ha én ezt elismerem, te miért taszítottál el magadtól? Elmondom én, mert érzéketlen vagy. Én nem vagyok az, de te igen.
És jöhet, az egyszerű ösztönélet. Nem lesz lelkiismeretfurdalás, nem lesz az a sok gondolkodás, nem lesz az a sok nehéz érzelem. Helyükbe léphet a gátlástalanság, az önmagáért lévő, öncélú testiség. Minek a szerelem te szemétláda, ha meg is lehet kúrni, anélkül is egy nőt, hogy szeretnéd, csak hogy öröklődjön az a fránya Dns. Most aztán nagy bőszen bólogatnál, ha egyáltalán érdekelne bármi is.
Pedig csak egy szar utánzatom vagy, a legócskább, amit csak el tudok képzelni. Pedig az én képmásomat hordod. Tehát mindenki velem fog azonosítani. Aztán jönnek majd a hátam mögött a megjegyzések: Mi történt Gáborral? Annyira megváltozott. Nem ilyen volt régen. Miért ennyire bunkó? Történt vele valami? Gyanakodni fognak majd, először talán még sajnálni is. Biztos valami tragédia történt vele, és azt próbálja palástolni, ezzel a közönnyel. Szegény. Szegény egy nagy szart, ez nem én vagyok, hát nem veszitek észre? Csak azért, mert a máz ugyanaz, mint eddig. Attól még a sütemény is lehet kívül tökéletes, ha belül rohadt már. Csak egy külső, de hol a belső, a tartalom? De a sajnálat után, mindenkinél eljön az a pont, kinél-kinél a saját tűrőképességének a határán túl, amikor elegük lesz belőle. Amikor elfogy a türelem. És ez még a legjobb barátaimnál is el fog jönni. Amikor már nem fognak keresni többet, de minek is keresnének, amikor már semmi jót nem tudok nyújtani nekik. Igazuk lesz, bármennyire fáj is ezt beismerni. És nekem mindezt végig kell nézni? Mi lesz a szerelemmel? Így, hogy lelem meg azt a társat, akivel az életemet szeretném élni? Ennek csak néha kell majd a nő, de csak a szex miatt, hát persze a fajfenntartás. Hová lesznek az álmaim, a vágyaim? Mi lesz a családommal? Ez a faszkalap, mit fog átadni az öcsémnek belőlem, abból, amit el szeretnék mondani neki, amit a világról én tudok, vagy eddig tapasztaltam? Mi lesz azzal, amit vele együtt akarok megélni? Mekkora lesz a csalódása, ha én ennyire megváltozom? Mit fog szólni a tulajdon anyám, ha ez a rohadék, el fogja taszítani magától azt, aki felnevelte? Mi lesz a barátaimmal? Mi lesz a terveimmel, hogy utazgatok a nagyvilágban? Mi lesz a zenékkel, amiket hallgatok? Amik érzéseket, hangulatokat közvetítenek. Az ilyen mocsoknak az ilyesmi nem kell. Nem fogok többé fotózni, csak mert, ezt a szarkupacot semmi sem nyűgözi le, amit lát maga körül. Mi lesz a munkámmal, vajon fogja-e csinálni? De lehet hogy fogja, mert ezeket az állati ösztönöket is fenn kell tartani valahogy, és ehhez pénz kell. Gépiesen, de csinálni fogja. Most pont ez nyugtasson meg? Pont a munka, ami csak ahhoz kell, hogy az élet azon dolgait élvezni tudjam általa, amik fontosak. Hogy tudjak utazni, fotózni, satöbbi. Ez a szar, nem ezért fog dolgozni, hanem hogy a szánalmas kis ösztönlényét ki tudja elégíteni. Igyon, zabáljon, dugjon, aludjon. Ennyi. És nekem mindezt végig kell nézni.
Közeledik egy kereszteződés felé. Csak megy egyenesen, már siet. Éhesek vagyunk, fokozzuk a sebességet, minél előbb falni akarunk. Lelép a járdáról. És akkor, döbbenetes erővel belecsattan egy autó. Látom, ahogy megdobja. Repül vagy négy métert, és elfekszik. Vérzik. Még én is megdöbbenve nézem. Nézem a robotot, ahogy üzemképtelen lesz szép lassan. Mit csináljak? Sajnáljam? Örüljek? Mi lesz most velem? Még ezt is jól elintézte. Vagy megúsztam, azt hogy végig kelljen néznem, ahogy tönkretesz mindent, amit én értem el? Üres az érzés. Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogyan is érezzek iránta. Hiszen azért egyek voltunk. Vagy jobb így mindkettőnknek? Hiszen én, talán újrakezdhetem, egy új testben, tiszta lappal. De mi van, ha nem? Hová jutok? Megkönnyebbüljek, vagy most kezdjek el igazán félni? Hiszen egyik pillanatról a másikra, rámtört az ismeretlen. De úgy, hogy még ott se voltam konkrétan.
Túl erős volt az ütközés, hogy túlélje. Nézem, ahogy haldoklik. Sajnálom, hogy csak ennyi lett az egészből. Hátha vissza tudtam volna menni, és akkor folytathattam volna mindent. Tovább, nevethettem, szerethettem, érezhettem, szomorkodhattam, utazhattam volna az életemen át. Vajon gyanakodva hagytam volna-e el, alvás közben a testemet mindezek után, hogy mi lesz, ha megint önállósítja magát? De minderre már sosem fogom megtudni a választ.
Már nem vergődik tovább, lassul minden funkciója. Valami engem is vonzani, húzni kezd felfelé. A sötét űr felé. Ha lenne kezem, kapaszkodnék teljes erőmből valamibe, amíg el nem szakadnának az inaim. De így csak húz egyre feljebb. Nem akarok menni! Még végig akarom száguldani a földet, még annyi minden kimaradt. Egyre kisebb lesz minden, mozdulatlan földi porhüvelyemre szegezem a tekintetem, már csak akkora, mint egy játékkatona. Voltak szép napjaink együtt. Nem haragudhatok rá, most még úgyse tett semmi rosszat. Elengedem.
Ahogy a kétségbeesés, és a düh alábbhagy, úgy veszi át helyüket valami kellemes, tiszta érzés. Már nem félek, érzem, hogy valami, valaki felé haladok, és ott nem lesz semmi rossz. Megnyugszom, hagyom, had vigyen, bízok benne, rá merem bízni magam. Ismer és szeret. Vár! Engem vár, és nem azt a valamit, aki ott fekszik lent.
Nélkülem!

Még nem értékelted