Milyen messze van Japán? Nekem nagyon. Bár „A japán világ atlaszá”-t ez évben is lapozgattam, Faludy japán vers-válogatását is kinyitottam, no és az e-mailben a cseresznyevirágzásról kapott képeket is archíváltam a számítógépemen, hogy említsek pár dolgot, de már a 2009. év eleji Japán Filmhétre az Örökmozgóban nem jutottam el. Nekem ebben az évben nemcsak földrajzilag volt messze Japán, hanem nem volt benne az „életemben” sem, bár szívesen olvasok róla, hallok felőle és szeretek rácsodálkozni másságára.

Az előzőekben leírtak miatt is örömmel vettem kézbe a Zeneakadémia Nagytermébe szóló jegyet az „Orgona és japán hangszerek kíséretében előadott zene és tánc” című műsorra.

Bemelegítőként az interneten kicsit keresgéltem, mit is írnak a japán-magyar diplomáciai kapcsolatok kezdetének 140. illetve azok újbóli felvételének 50. évfordulója alkalmából? Találtam ebből az alkalomból működtetett honlapot, ezen beszámolókat lezajlott eseményekről és a még betervezett programokról. Vagy én nem voltam elég ügyes – s nem bukkantam rá – vagy nem is volt mire rábukkannom, de semmi szöveget nem találtam, amely a kapcsolatok felvételéről - ami már történelem -, visszaemlékezésekről, adatokról stb. szólna. Keresgettem: hol itt, hol ott találtam oldalakat és híreket Japánról és Japánnal kapcsolatosan, de egy összefoglalót erről a 140 avagy 50 évről nem leltem. Sajnálom.

Tehát elmentem az előadásra. Kezembe vettem a kis tájékoztató füzetet. Négy köszöntő két oldalon (ha más nem is, de a sorok tördelése hagy némi kívánni valót maga után). Bántotta a szememet pár elírás vagy elütés (ahogy nevezzük) a szövegben, s zavart az a pongyolaság, ahogy a második számról „Xavéri Szent Ferenc lábnyomá”-ról írtak.

Ki megy hangversenyre? A vájt-fülű muzsikustól a kikapcsolódást kereső botfülűig bárki ott ülhet a nézőtéren illetve jobban illene ide a „hallótér” kifejezés. Egyik ezért, másik azért megy. Én hallgatni mentem. Az első darab - amelyet az orgona, japán citera és bambusz-fuvola triója szólaltatott meg – rádöbbentett, hogy ez nem az a hangzásvilág, amit megszoktam. A fuvola hangja érdekes és dallamos volt, a citerát kicsit” keménynek” találtam – de igazán az orgona volt az, amit nagyon-nagyon másnak éreztem. Én az orgona hanghoz a nagy, hömpölygő, áradó, teret betöltő jelzőket szoktam párosítani. Megszólal és bent van szinte a tüdőmben. Itt meg pár hang, pár „síp” szólalt meg – csak néztem az orgona hatalmas méretét és vártam a mindent elsöprő hangorkánt. A többi darabnál is ezt éreztem, azaz a két japán hangszert elfogadtam, de az orgona idegenül hangzott fülemnek. Az első sorok egyik székén ültem, közel az előadókhoz és közel a táncosokhoz, mivel tánccal fejeződött be az előadás. Jó, hogy le volt írva, miről is szól „A világot átölelő kör és fény” című tánc. Nézés közben rájöttem, hogy kicsit többet kellett volna írni a táncról, illetve nekem jó lett volna többet tudni róla. Bármily hihetetlen, az Ecseri lakodalmas jutott az eszembe – igen, amellyel körbejárta az Állami Népi Együttesünk a világot – szerintem csodás és jó előadás volt, tánctudás, művészet - és dizájn jó értelemben. Hát valahogy én is valami ilyen „dizájnos” dolgot vártam: fenséges istennőt és istent, ragyogó tükröt – lehet, hogy csak a kíméletlen fény tette, de az öltözetet, kellékeket jellegtelennek találtam. A magyar népi tánc sem csak az Ecseri lakodalmas – s nem hiszem, hogy Japánban mindig gyönyörű kimonókban és fantasztikus arcfestéssel táncolnak az emberek. Ha egy kis „mankót” adtak volna – szóban vagy írásban – talán más lett volna. Így aztán csak találgatom, mi volt ez? Azt mondhatnók: az én bajom, mert nincs viszonyítási alapom, nem értek a japán kultúrához. Igaz. De tegyék szívükre a kezüket: hányan „értenek”? S nem az lett volna a cél, hogy közelebb hozzuk a két kultúrát egymáshoz?

Az üres székek kicsit elkeserítők voltak. Szervezési probléma vagy más? Mindenesetre jó lenne egy orgonista véleményét megtudni.