Faun az állati, misztikus, mesebeli karakterek irányába halad tovább, ahol a fantázia elvarázsolt, egyszerre elbűvölő és néha sötéten fenyegető világa kap nagyobb teret. A környezete vagy felemeli és rajongva csodálja vagy kilöki magából az oda nem illőt, a tőle eltérőt, a másként viselkedőt, az idegent.

A Faun című táncelőadás témaválasztása bizonyos tekintetben folytonosságot alkot korábbi előadásaim világával, ahol személyiségünk átalakulásait, emberi és állati, valódi és fiktív oldalaink összetalálkozását, konfliktusait és az ebből eredő transzformációkat kutattam. A Faun az állati, misztikus, mitologikus szélsőségek, mesebeli karakterek irányába halad tovább, ahol a fantázia elvarázsolt, egyszerre elbűvölő és néha sötéten fenyegető világa kap nagyobb teret. Mindeközben a Faunban nagyon izgalmas a mássága, kiválasztott ugyanakkor áldozati léte. És miután szinte minden értelmes közeg sajátja a kirekesztés: a környezete vagy felemeli és rajongva csodálja vagy kilöki magából az oda nem illőt, a tőle eltérőt, a másként viselkedőt, az idegent.

Faunus az ókori Rómában a faunok vezetője volt. A földművesek és a pásztorok imádták, és általában Pán görög istennel azonosították. A faunok az erdők-mezők istenségei voltak, embertestük kecskelábban, farokban végződött, és kecskefülük is volt, mint a szatíroknak. A görög mitológiában a szatírok a fák és hegyek istenségei. A szatír olasz verziója a faun. A faunokat a kéjvággyal is azonosították. Az erdei félisteneket, mint a férfiasság megtestesítőit jelölték ezzel a szóval. Az alsóbbrendű istenség, félig ember és félig állat Dionysus (a bor istenének) társa.

A faun mitikus alakja számos művészt inspirált meghatározó hatású alkotásokra a huszadik század során. Ezek közül mindenképp említésre méltó és releváns a Vaclav Nyizsinszkij – féle 1912-es előadás: Egy faun délutánja – a balett hagyományos nyelvi készletét mellőző és szokatlanul erotikus művet Párizsban botrány kísérte. Az előadásban a kor haladó szellemű művészeit egy fókuszpontba sűrítő Orosz Balett első nagy kiugrása a hagyományos keretekből egyben a huszadik századi európai modern balett kezdetét is jelentette. Erre a korszakra tágabb értelemben is jellemző az elegyítés: Sztravinszkij, Dali, Cocteau és sok más meghatározó és a fantázia legkülönbözőbb tartományaiba gyakran kalandozó művész világa találkozik össze benne.