Vasárnap Jerry Lee Lewis - alias Killer - bepótolta júliusban elmaradt budapesti koncertjét. Bár kétségtelen, hogy Ő a rock&roll egyik még élő legendája, mégis azzal „a pohár félig üres”-érzéssel jöttünk ki a Papp László Sportarénából.

Úgy tűnik, a családban nem csak Jerry Lee-nek jutott tehetségből. Az előzenekar Lewis húga, Linda Gail, annak lánya és zenésztársaik voltak, háromnegyed óra tömény pörgést biztosítva. Pláne azoknak, akik voltak annyira rutinosak, hogy helyfoglalás helyett rögtön a dühöngőben gyülekeztek táncra készen.

Utánuk fél óra szünet következett, amikor a táncoslábúak a pörgést, a kényelmesek az elült feneküket pihentették, majd 21:15-kor elkezdte... Lewis zenekara, a Memphis Beats. Minden tag énekelt egy számot, demonstrálva, hogy mindegyiküknek kiváló hangja van, majd negyed óra után megérkezett maga az élő legenda, Jerry Lee Lewis! Röviden összefoglalva: remek hangulat volt, amíg tartott. Hosszabban összefoglalni akkor sem annyira tudnám, ha akarnám, ugyanis negyvenöt perc zenélés után, visszatapsolás nélkül Lewis (és zenekara) lement a színpadról, a villanyt felkapcsolták, és elkezdték szétszedni a díszletet. Igazán arra sem volt idő, hogy csodálatunk kifejezéseképpen rekedtre visítsuk magunkat. Vállon veregettük egymást, hogy az előzenekar után mi is a tánctérre vonultunk csörögni, és nem vártunk „még egy kicsit” a táncolással.

A közönség előtt is le a kalappal, mindent hozzáadtak a jó hangulathoz. A lassú számokat is ujjongva fogadták, a fiatalok a jelmezekről sem feledkeztek meg. Rivális rock&roll klubok gyülekeztek, a lányok „good girl Sandy” ruhájukban és frizurával rázták a ráznivalót, a fiúk séróját pedig greaser Travolta is megirigyelte volna! Ami döbbenet volt számomra, hogy az átlag életkor meglepően alacsony volt, és még a huszonéves fiúk is tudtak táncolni, nem is akárhogyan!

S persze a hirtelen végeszakadt koncert után először a döbbenet („Máris vége?”), majd a csalódottság („Akkor menjünk...”) lett úrrá a táncos lábakon, azért a ruhatárban már mindeki arról beszélt, milyen istentelenül jól nyomta a Great Balls Of Fire-t, de kár, hogy mi ifjak nem láttuk ötven évvel ezelőtt...

Ma Zürichnek hasonló jókat kívánunk!