.. talán a kutyamenyországban van vagy az örök vadászmezőkön szaladgál. Magával vitte életünk egy darabját, de tudom, hogy magából sokkal többet hagyott itt nekünk...

…. Elindult az utolsó úton: nem egészen 24 óra alatt 10 rohama volt. Késő délután kezdődött, éjszaka folytatódott, hajnalban pedig egymás követték, hogy aztán másnap délelőtt, délután megismétlődjön. Hajnalban ültem a fotelben, velem szemben a kutya feküdt – egy fájdalomtól összetört kutya. Nézett, néha becsukta a szemét, néha kinyitotta – nézett, ott vagyok-e? Már reggel volt, amikor visszament a helyére. Pár óra nyugalom, s újra kezdődött elölről. A háromszögben (férjem, fiam és én) egész nap izzott a telefonvonal. Mi van, mit tegyünk … A férjem a 8 perce levő buszmegállóból felhívott telefonon, hogy jön haza a munkából, mást nem mondott, de a hangja, az nagyon furcsa volt. Belépett az ajtón, rám nézett, valószínűleg azt a pár mondatot gyakorolta hazafelé jövet, amit most elmondott. Nem válaszoltam rá semmit, én is tudtam, ez az egyetlen döntésünk maradt.
- Mikor indulunk? – csak ennyit kérdeztem.
Fél óra még itthon. Mit mondjak Morzsikának, mit csináljunk még együtt? Átjött az Erzsike is, hogy elbúcsúzzon tőle – hármasban játszottunk kis labdakeresést, kinéztünk az ablakon, mint mikor reggel a gazda munkába ment, volt még egy csapból való ivás, a kedvenc fánál is egy utolsó lábemelés, autóba szállás. Az autózást én harcoltam ki annak idején, igaz, én ülhettem elöl vele. Kicsi volt a hely, nem látott ki, taposta a lábam, de azért szerette. Ugrott be, ugrott ki az autóból. Most ahogy beült, kint felejtette a farkát, majdnem rácsapta férjem az ajtót – kesernyésen elmosolyogtuk magunkat.
Mit mondjak neki?
- Arrafelé megyünk, amerre a Misiékhez szoktunk menni - ismételgettem, simogattam a fejét – és a kutya pár perc után ráhajtotta a lábfejemre a fejét. Olyan jó kis meleg volt, nyugodtan szuszogott – elaludhatott. 10-15 perc után az út felénél járhattunk, amikor felvágódott a teste azon a szűk kis anyósülés előtti helyen, megfeszült, a száját hatalmasra feszített ki a fájdalom… Meg tudtunk állni az út szélén. Több percig feküdt így, de aztán lábra állt, sétált kicsit és visszaült az autóba.
- Egy kis türelem – mondtam neki – mindjárt a levegőn leszel újra, mindjárt megállunk, mindjárt levegőn leszel …
A rendelő előtt már várta a Csaba, de bizony már nem jelentett semmit a jószagú nadrágja sem. Megérkeztek a fiamék, elfogadta tőlük a köszönést és a simogatást, de nem volt nagy farok csóválás sem. Bent a rendelőben a férjem a hátára tette a kezét, én a lábára - a többiek tették a dolgukat.
- Most alszik – mondta az orvos.
Mennyi lehetett? Egy perc, két perc? Nyugodt volt, lecsukott szemhéja mögött az a két ragyogó fekete szeme pihent. Teste abban a félig hasaló, félig oldalfekvő pózban volt, amilyenben akkor aludt el, amikor velünk volt. A szőre ragyogott, telt teste masszívnak tűnt, aludt. Az orvos hozta a sztetoszkópot.
- Leállt a szíve? – kérdezte a férjem, de ez már csak egy formai kérdés volt, csak egy szabványos bizonyosság kérés.
Ugyanazon az úton jöttünk vissza.
- Az utolsó roham miattad volt – mondta a férjem – azért, hogy egy csöpp kétség se legyen benned, hogy nincs más út. Segíteni akart.
- Igen, én is így gondolom – mondtam.
Hat és fél év – majd ennyit töltött nálunk. Élete első 10 hetét kivéve minden idejét velünk töltötte. Hat és fél év alatt a kiskamasz Zsomborból felnőtt lett, a gyerek Csanádból nagykamasz, Misi és Viki meg összetalálkozott. És már olyan mindegy, ki akart és ki nem akart kutyát, meg nem is kutyánk volt, hanem Morzsa, Morzsi, Morzsikánk.

©IMG_0013.JPG
11 év óta óta - CSEPPEK.hu.

A kedvenc erdejében alussza örök álmát. Erzsike szerint a kutya-mennyországban van (egy nagyon kedves filmből való ez a megfogalmazás), vagy talán az örök vadászmezőkön szaladgál – mondom én. A gazda sétáltató cipője ott van mellette, a gazdasszony meg a húsvéti nefelejcset tette a fejéhez. Magával vitte életünk egy darabját, de tudom, hogy magából sokkal többet hagyott itt nekünk.