Bepakoltunk a papírdobozokba, útra készen ülünk. Nézzük a szállodai szobát. Majd eltelik pár hét, amikor azt mondja nekünk valaki, hogy „most vagyok kint kb. 30-szor Indiában. Én is többször megszálltam ezen a környéken. A Pahar Ganj (avagy Paharganj)-on vannak olyan középáras szállodák, amelyek az európai, amerikai igényeket ismerik.”

Második naptól kezdve, amikor útnak indulunk, most már én megyek elöl. Ha a férjem van elöl, nem lát engem.  A 4-5. napon estefelé, hazafelé jövet pár méter volt a szálloda bejáratáig, amikor két serdülő fiú a férjem előtt egymásnak esett, hogy elvonják a figyelmét. Szerencsére, résen volt és  a harmadik srác nem tudta levenni a hátizsákot férjem válláról. Ettől eltekintve nem volt problémánk a hátizsákokkal, emberekkel.

Szóval kiléptünk a szállodánk beléptető kapujából az utcára – nem viccelek, igazi beléptető kapu, mint a reptéren. Még csipog is. Csak azt nem tudom, kinek? Hisz senki se figyel rá. A hátizsákunkban ott van egy palack frissen vásárolt víz.

Sokat gondolkodtunk azon, hol fogunk Delhiben megszállni? Lakást kell bérelni. De hol? A delhi-i egyetem anyagában az volt, hogy szállást nem tudnak biztosítani. Az oktatás helyszínében sem voltunk biztosak városon belül. Ugyanis - ahogy az egyetem honlapját néztük, láttuk, hogy két nagy campusa van: egy északi és egy déli a városban, elég nagy távolságra egymástól.

”By hook or by crook, I’ll be last in this book”, avagy „Tetszik vagy sem, én rá teszek; uccsó a könyvben én leszek” – írta Lennon nyolcéves korában unokatestvére emlékkönyvébe.

Az utolsó három hétben készültünk az utazásra, de semmi sem volt biztos, az sem, hogy időben ideér az „egyetemi felvételről a hivatalos papír ”, ami aztán kinyitja előttünk a mennyország kapuját.

Hogy mindketten – férjem és én is - nyugdíjasok lettünk, nemcsak elméleti kérdésként merült fel a „hát most mit csináljunk?” Én még végig se gondoltam az egészet, amikor férjem már kitalálta, hogy egyik régi álmát megvalósítja: kimegy Indiába jógát tanulni meg egy kis szankszritot hozzá.