A Citromfa című film látszólag két évek óta konfliktusban élő nép a palesztinok és a zsidók viszonyát boncolgatja, de burkoltan a jelenlegi helyzet forrásának nem mást mint a politikát állítja be.

Majdnem Oscart kapott Mickey Rourke ezért az alakításért. Azért ez durva. A pankrátorért hulló díjeső inkább annak köszönhető, hogy a nem kevés önreflexiót tartalmazó történettel Mickey állítólag Visszatért. Emellett egy olyan öngerjesztő sajtófelhajtás van/volt körülötte, hogy mindenki azt hiszi, hogy valami korszakos dolog történt. Pedig nem. Jó a film, de ennyire azért nem. Ne hagyjuk magunkat.

Végre egy film, ami olyan, mint a cinetrip. A társadalom két nagy csoportja is azt fogja hinni, hogy csak ők érthetik igazán: a drogosok és a partiarcok. Talán még a pszichológusok.

Miközben nézem az Egy boltkóros naplója című filmet folyton azon jár az eszem, hogy Amerikában valóban létezik-e a boltkóros kifejezés (shopaholic) és mekkora lehet ez a réteg, akiknek a vásárlás az élete. Ez a film ugyanis nekik szól és egy nagy biztatás számukra, hogy több ezer dolláros tartozás után is ki lehet mászni a csávából, sőt még egy álom pasi is jöhet.

Rune Denstad Langlo norvég filmrendező az Észak című első nagyjátékfilmjében nem keringet nagy álmokat. Egy aktuális témát dolgoz fel, de azt érthetően, valósághűen, néha viccesen és legfőképp reményt adóan.

Rendőrünket azzal büntetik, hogy Koppenhágából átpakolják a világ végén lévő kisvárosba. Azt hiszi, hogy ennél unalmasabb állást nem is kaphatott volna, aztán természetesen kiderül, hogy semmi sem az aminek látszik, a felszín alatt ott egy második valóság, félelmetes titkot rejtenek az ódon házak, a helyiek élete egy másik dimenzió, magányos hősünknek egyedül kell szembeszállni az ismeretlennel, az élet és a lét fontos kérdéseire keresi a választ… De mégis jó a film.