Több mint 1 éves előkészítés után, sok száz ember lelkesedésének, jószándékának és akaratának köszönhetően 2025. február 3-án, hétfőn este felgördül a függöny a Corvin mozi Korda termében, és elkezdődik a filmszakma közös ünnepe.
Az óbudai San Marco Szabadegyetem kapcsán dr. Gerevich József neurológus-addiktológus-pszichológus-pszichiáter szakorvossal beszélgettünk.
A traumatikus élmények sokszor hosszan tartó pszichés elváltozást, lelki betegséget okoznak. A művészeti alkotásokban tetten érhetőek az ilyen tünetek? Vannak-e egyes betegségeknek jellemző megnyilvánulásai?
Minden betegségnek, illetve tünetcsoportnak jellegzetes művészi megnyilvánulásai lehetnek, amelyek csak és kizárólag a klinikai kép ismeretében értelmezhetők, önállóan nem. Vagyis művészi alkotás alapján nem ajánlatos bármilyen diagnosztikai következtetést levonni. Elsősorban a szorongás és a depresszió, a lelki szenvedés, a lelki fájdalom ragyogó képi megnyilvánulásait ismerjük, de a testi szenvedés különböző művészi megnyilvánulásai is megragadhatók a művészeti alkotásokban. Különösen lenyűgöző alkotások születtek stroke miatt féloldali bénulásban szenvedő festőművészek (például Lovis Corinth, Otto Dix és mások) vásznain, önnön rehabilitálásuk folyamatában. A testi és lelki fájdalom rendkívül különleges ötvöződését láthatjuk Frida Kahlo mexikói festőnő festményein.
József Attila verseiből több orvos elemző más-más következtetést vont le. Mennyire megbízhatóan lehet pszichoanalízis alá vonni egy-egy művet?
Az irodalmi művek igen jól elemezhetők a lélektan és a kórlélektan eszközeivel, de – ahogy már említettem – az egyes művek csak az egész ember, sors, élettörténet és betegségtörténet kontextusában értelmezhetőek. Az orvosoknak különösen gondosan kell eljárniuk a versekben rejlő patológia felfejtésekor, hiszen pontosan ismerni kell az adott korszak irodalmi kánonját, az adott korra jellemző fordulatokat, szimbólumokat. Ez különösen érvényes József Attilára. A verseiből kiolvasott depresszió sokszor a korszellem, és nem a tényleges klinikai depresszió megnyilvánulása volt.
Úgy tűnik, minden embernek van egy közös nyelve, a szimbólum-rendszer, amely az álommunkában is tetten érhető. Mennyire azonosak a szimbólumaink? Mennyire azonos a traumatikus élmények szimbólumban való megjelenése?
Ha a kérdés arra irányul, hogy egyéni vagy kollektív tudattalan terméke-e az adott művészeti alkotás, akkor erre válasz aszerint adható, milyen iskolát képvisel a válaszoló; inkább a freudi individuális tudattalanban, vagy inkább a jungi kollektív tudattalanban gondolkodik. A valóság valószínűleg a kétféle megközelítés integrációjával fejthető meg; vannak az emberiségre, egyes embercsoportokra jellemző szimbólumok, és vannak olyanok, amelyek az egyes ember számára mondanak csak valamit, mások számára irrelevánsak. Amikor például Janus Pannonius a mák bódító hatásáról ír verseiben, ez nem azt jelenti, hogy ópiumélvező volt, hanem abban az itáliai költőiskolában, ahol tanult, a mákkal kapcsolatos asszociációkkal fejezték ki az álom, a bódulat élményeit.
Freud szerint a blokkolt traumatikus élmények feltárása gyógyítja az általuk okozott pszichés betegséget. Ezek szerint terápiának is alkalmazható az alkotás és jelképrendszerének „visszafejtése" az alkotóval?
Valóban, a traumatikus élmények elfojtása betegség forrása, az elfojtás alól való felszabadulás pedig gyógyító hatású lehet. Ezt ki is használják a különböző művészet- és kreatív terápiákban. A művészeknél maradva, amikor például Edvard Munch norvég festő lelkileg összeomlott és 1908-ban pszichiátriai klinikára került Koppenhágában, azzal gyógyították, hogy felkérték arra, fesse meg saját történetét állatok segítségével. Az általa szavakban és képekben megírt és lerajzolt – egyébként borzalmas – mese olyan katartikus hatással volt rá, hogy ezt követően megszűntek szorongásai, képes volt megválni a függőségi szinten fogyasztott alkoholtól, és gyakorlatilag tünetmentesen élte le életét.
©Gulácsy Lajos: Concerto Bizarro
Láttunk kiállításokat elmebetegek képeiből, melyek legtöbbször szürreálisak. Önnek van kedvenc képe ezek közül?
Az egyik kedvenc képem Gulácsy Lajos Concerto Bizarro című rajza. A festő ezt már pszichotikus állapotban készítette, akkor, amikor felülkerekedtek életében a patológiás késztetések, és saját viselkedési bizarrériái már túlnőtték a szecesszió által megszabott kereteket.
