Jelentem, nagyon jó film a Kopaszkutya „Egy”! Nyers, máig is friss erejével, egy kétkedő generáció fanyar mosolyával, a gangos házak falain szétmálló szocialista valóságával, no, meg a Hobo Blues Band formáció blues zenéjével az egyik legjobb film, amely még ma is izgalmas és nagyon szerethető mozi.

Szomjas György az év eleji telt házas Aréna-beli kettős koncertnél jobb apropót keresve sem találhatott volna, hogy a Kopaszkutya Kettő-ben újra lefilmezze, immár a kétségkívül befutott Hobo Blues Band-tagok látható és kevésbé publikus életét. Jóval kevesebb fikcióval és több dokumentummal a jelent illetően.

A harminc évvel ezelőtti film dokumentum-játékfilmként gazdagítja az akkoriban sorra megjelenő hasonló műfajú filmek sorát, lásd Dárday-Szalay páros, Tarr Béla korai műveit. A Kopaszkutya Kettő nem az 1981-ben forgatott film folytatása, hiába egy híján (Shuszter Lóránt) ugyanazokkal a főszereplőkkel dolgozott a rendező 2011-ben is; Földes Lászlóval (Hobo), Deák Bill Gyulával és Póka Egonnal.

A friss opusz valójában egy koncertfilm dokumentum betétekkel, amelyekben a rendező és a zenészek visszaemlékeznek, mi minden verte ki a biztosítékot Aczél elvtársnál és a hanglemezgyártó vállalat fő eminenseinél a film forgatásakor illetve bemutatásakor. Mesélnek Kőbányáról, amely nemcsak helyszínként jelenik meg, hanem szülőföld is, nemcsak a magyar blues-é, hanem Földes László kivételével a zenészek mind erről a munkásvidékről származnak, ahol a melósnak pénze nem, de becsülete annál inkább volt, és a szavakat sem cifrázták a keményen lenyomott nyolc óra után. Hobó érzékeny intellektusa, lázadó, csavargó ösztöne megérezte a „földit” a kőbányaiakban.

A 80-as években a zene műfaja izgalmas színekkel gazdagodott, és az akkor sorra alakuló undergrand zenekarok jelenlétükkel, provokatív szövegükkel, akarva-akaratlanul is, az ellenzékiség egyfajta útját választották. A rendőrök mindig az adott „művház” előtt posztoltak, igazoltattak, de nem avatkoztak be, csak jelezték, tudunk rólatok, csak óvatosan. A zenekarok nem óvatoskodtak annyira, de nyíltan sosem szólítottak fel a rendszer tagadására, viszont folyton jelezték, mi is tudunk rólatok.
Nemcsak Hobo-nak és zenekarának növelte a renoméját, hogy „mégsem megy le kutyába” és egyáltalán nem bánja, sőt elvan a rendszerből „kivert kutya” szerepével, mert nincsen lemezük, de még a rádióban sem kapnak mikrofont. Ez is egyfajta tiltakozásnak számított a rendszer hazugságaival szemben.

Hobo meséli, hogy az első részben a tabáni koncertjét látva valóban megrémültek az akkori ideológiáért felelősök, szembesülvén azzal, hogy a tömeg korántsem olyan kontrollálható, mint azt ők remélték. A zenét és a szövegeket élvező hallgatóság vállalta a „rossz tanuló” szerepét, holott aznap délelőtt nagyon jól viselkedett az iskolában, még ötöst is vitt haza, de a májusi tabáni szabad ég alatt vagy este valamelyik kültéri művelődési házban „érhetetlenül” jól érezte magát egy letagadott világban.

Fájdalom, hogy Szomjas új filmje egy megfáradt alkotás, amelyben az emlékező szavak, de a képek is már-már érdektelenek. Talán mert már minden ajtó nyitva, mert alapvetően nincsenek titkaink. Sem a hatalomnak, sem a kisembereknek. Együtt zenélünk immár huszonhárom éve. Mára felnőttek a csavargók, és a csápoló tömeg sem zuhan eksztázisba attól, hogy szabadságát élvezheti.

Hoboék befutottak, amire mindig is vágytak, és élvezik a közönség valamint a mindenkori hatalom jóindulatát is a rendszerváltás óta, és ez így természetes. A filozófiai alapállás, a tagadás megmaradt a Hobo-i szövegekben, de tisztes polgárokként, kanonizált művészként ez már inkább irodalom, mint magatartás. Mert kinek is szól a fityiszt mutató ököl?

Marad a kézfogás a Kossuth-díj átvételekor ez év márciusában. Tegyük hozzá, megérdemelten. Orbán Viktor miniszterelnök ő maga sem hitte volna ezt korábban, jegyzi meg a ceremónia után, majd hozzáfűzi még, ami valahogy így hangzott, „hiszen minket is Hobó tett olyanná, amilyenek most vagyunk”. A mozit néző közönség nagyvonalúan csak derűjének adott hangot.

A zene viszont jó, ahogy a blues lassú pulzálása kíséri Deák Bill Gyula még mindig erős, karcos hangját, ami három évtized alatt beérett, mint az óbor. Ő is önálló karriert futott be, de konyhájában arról is mesélnek, hogy a közös baráti szólam tette sikeressé az akkori zenekart a közös zenei gondolkodás mellett. Hobó még mindig energikus a színpadon, és a zenélés boldogságát ugyanúgy képes átadni közönségének, mint harminc évvel ezelőtt. Póka Egon is méltán büszke Kőbányán működő zeneiskolájára.

A Kopaszkutya Kettő boldog vége a zenészeknek szól. Viszont ahogyan dolgaink alakulnak, sokáig szükség lesz itt még arra a fityiszt mutató ökölre.

6/10 pont

Kopaszkutya Kettő - színes, magyar dokumentumfilm, 90 perc, 2011.

Rendezte: Szomjas György
Szereplők: Földes László (Hobo), Deák Bill Gyula, Póka Egon, Tátrai Tibor, Solti János