Tíz évvel ezelőtt a moziba járók jelentős hányadát megérintette egy törékeny francia lány mosolya és története. Filmjéről jövet egy kis ideig mi is engedni láttattuk dobogó szívünket, és nem bántuk. Amelie csodálatos élete című francia film a legérzékenyebb ponton talált el minket; tudunk-e szeretni, szerethetőek vagyunk-e magunk is?

Maiwenn Le Besco, a fiatal francia színésznő-filmrendező Színésznők bálja című munkájában a felvevőgéppel képeket, történeteket író rendezőként mutatta be annak idején a színésznők lelkében, életében dúló hol csendes, hol nagyon is hangos ütközeteket. Nagyszerű zenés betétekkel szakította meg a remek dialógusokat. Többször is újra néztem a filmet, és megunhatatlan. Legújabb opusza, a Polisse egészen más húrokat penget, és bőven elég egyszer látni, és nem azért, mert rossz munkát végzett volna a rendező.

„To my father.” – olvasható a film végi ajánlás. Apa mesél. A kicsi kezdi, apja megtoldja, és dagad-dagad a mesetészta barátokról, szerelemről és egy furcsa lényről, aki csak addig félelmetes, míg dalra nem fakad.