A számítógépes játékok logikáján alapuló filmeknek szinte mind ugyanaz a hátulütője, valahogy nem válnak emlékezetessé.

Az van a Mission Impossible filmekkel, hogy szerintem a végtelenségig lehet készíteni őket, a történet mindig annyira önálló, hogy a folytatást szinte nem is hasonlítjuk egy előző részhez. Mondjuk én még mindig nem emésztettem meg, hogy hova tűnt a második részben feltűnt barátnője, de mindegy... Elöljáróban annyit, hogy nekem az első rész óta ez tetszett a legjobban.

Manapság három módja van a „biztos siker”-filmek készítésének. Egy jó kis feldolgozás mindig bejön, példának okáért említhetem a Rémálom az Elm utcában öreg horrorját, ami ezelőtt már 26 éve nem ment a mozikban. Egy másik módszer az „egyszerű de nagyszerű” közhelyes elve, amikor orosz terroristák törnek az amerikai elnökre (lást Angelina Jolie új filmjét, a Salt-ot). Végül, létezik természetesen még egy biztos segítség a kasszasiker felé vezető út megtalálásához, ez pedig nem más, mint a közkedvelt, vagy ha úgy tetszik, a ránk erőltetett szupersztárok bevetése.