Tükörképem hiába oly sokszor látott már engem, mégsem tudom eldönteni, melyikünk unja, vagy ismeri jobban a másikat. Mondhatnám, hogy könnyű neki, hiszen minden mozdulatomat készen kapja, s neki csak utánoznia kell mindent, az önállóság és a kreativitás leghalványabb írmagja nélkül. Mondhatnánk, pofátlanul egyszerű élete van, és ami még jobb, hogy nem is kell folyamatosan jelen lennie a világban, mármint az én képemben.Persze egy nőnél egy picit több dolga van egy ilyen tükörképnek, de kár lenne sajnálni emiatt, hiszen ugyanolyan fokban hiú, mint az eredetije.

Nézek rá, és rám néz, vajon ki bírja tovább pislogás nélkül, de nekem már fárad a szemem, látom rajta is, hogy erőlködik, de egyenlőre még folyik a harc, amikor már nem bírom, pislantok egy pillanatra, gyorsan kinyitom a szemem, hátha rajtakapom valami szokatlanon, de ő továbbra is mereven bámul.
Fenemód hasonlóak vagyunk, hasonló hangulatban s ruhában, de azt hiszem neki nem büdös a szája reggel, egy másnapos reggelen. Próbáltam már megszagolni egészen közelről, de csak a sajátomé szállt vissza orrlyukaimba émelyítően. Vagy az, az övé is volt?
Mi ez a pára, ami keletkezett, amikor ráleheltem, mit akarsz elrejteni mögötte, titkolózunk? Ha én, te vagy milyen rejtegetnivalód van előlem? Ha fürdök a meleg fürdőszobában, párába burkolózik, misztikus köddel körülvonva meztelen testemet. Miért kell ez? Én nem vagyok szégyenlős, főleg nem magam előtt. Akkor neki mért kell ez a takargatás? Odamegyek, és dühösen megtörölgetem, és egyre nagyobb területeken bukkan elő a homályból mérges önmagam. Mégis ő a leghűebb kapcsolatom a külsőségeimmel.
Általában jóban vagyunk, de ma nincsen hozzá hangulatom, türelmetlen vagyok vele, idegesít, hogy nem hagy békén. Vajon, mi a franc járhat a fejében, ugyanaz, mint nekem, vagy a tükrök nem gondolkodnak? Kegyetlenül őszinte, legyen szó akár egy újonnan jött pattanásról, vagy egy pár fölösleges kilóról, rögtön szembesít vele, s én csak annyit tehetek, hogy gyorsan leoltom a villanyt, elbújva előle. Lekuporodok a mosógép tetejére, és várok, hátha elmegy.
Amikor úgy gondolom, hogy már messze járhat, hiszen elég idő eltelt, ezt már a lábam zsibbadásából is erősen érzem. Akkor újra felgyújtom a villanyt, és a fal mentén a tükör felé osonva, semmi zajt nem csapva, hirtelen beleugrom a látószögébe nagy merészen. Nem hagyok neki időt, hogy feleszméljen, meglepem kiszámíthatatlan lépésemmel. Ő persze ott van, és gunyorosan parodizálja üvöltésbe torzult arcomat. Ha nem tudnám, hogy én vagyok, talán még el is szórakoztatna a helyzet paradoxona. De most nem tudom efelé vezérelni érzékeimet, csak tűnne már el ez a cél.
Dühít, és felindulásomban odáig jutok, hogy belevágok a tükörbe, amekkorát csak tudok. Persze a harag megsokszorozza az erőmet, és meglepődve veszem szemügyre a csattanás utáni pusztítást a másik oldalon magamban. Hirtelen széthasadt, darabokra hullott a világa. Visítok az örömtől, most megkaptad te rohadék, velem röhög, ha csak szilánkokban is, szerteszét szórva a mosoly torzulását. Kicsit megsajnálom torz mivolta miatt, mostantól lehet, hogy így marad végleg. De végül is ő provokált. Több szilánkból is engem néz megsokszorosodott szemeivel. Eddig kettőt is nehéz volt elviselni, most meg megannyi amorf szemgödörből merednek rám az elfolyt szemgolyók.
Belémhasít a felismerés, hogy vérnyomokat látok a szilánkokon, és ha jobban mögéjük nézek, a kezén erőteljes vérzés látható, biztosan elvágta az ütőerét. Tuti, hogy nem akar tovább ennyire csúf, beteg külsővel élni. Meg kéne mentenem! De hogyan? Hiszen nem tudok bemenni a világába, áthatolhatatlan üvegfal választ el minket egymástól. Az igen kicsi távolság, így mégis megváltoztathatatlan szakadékként fog körbe minket.
Mereven nézem tehetetlen vergődését és arcán a riadalom jeleit. Abszolút átérzem szenvedését, de nem tehetek érte semmit. Ő akarta! Csak nézem szánakozó arcát, és egyre gyengülök. Homályosan látom merev tekintetét, ha még lenne erőm, ráripakodnék: Engem te ne sajnálj!